Prehľad najstaršieho vývoja obce / A falu őstörténete


Poslal(a) Obecný úrad - 19 marec 2008

Počiatky dejín obce Dlhá nad Váhom siahajú ďaleko do najstaršej minulosti, do obdobia praveku, o ktorom nás informujú archeologické nálezy. Ide tu prevažne o širšie okolie dnešnej obce, resp. jej súčasný chotár, kde boli nájdené v minulosti rôzne hmotné doklady osídlenia tohoto regiónu.

I napriek tomu, že ide prevažne o náhodné nálezy, ktoré sa dostali na povrch zeme počas rôznych zemných prác, predovšetkým orbou, predstavujú bezpečné znaky osídlenia v tom ktorom časovom úseku praveku. Archeologické nálezy získané výskumami, záchranou alebo povrchným zberom v teréne predstavujú vlastne jediný prameň poznania života ľudí počas niekoľko tisíc rokov trvajúceho vývoja praveku. Ľudstvo bolo už od začiatku prvotnopospolnej spoločnosti značne závislé od svojho prírodného prostredia, ktoré hrá v tomto smere nesmierne dôležitú úlohu. Geologická stavba územia, podmieňujúca reliéf krajiny a jej nerastné bohatstvo, hydrologické podmienky, pôdny profil a jej bonita, zoologická pestrosť, klimatické podmienky uľahčovali alebo sťažovali boj človeka o prežitie a limitovali jeho úsilie o ďalší rozvoj.

Určujúcim modelačným prvkom celého tohoto územia je rieka Váh a nesmierne veľký význam vôd je pre osídlenie ako také nepochybný. Pitná voda je neoddeliteľnou súčasťou jednak samotnej ľudskej existencie a jednak bola nepostrádateľná pre chov dobytka.

Úrodné nivy Váhu na obidvoch brehoch rieky vyhľadáva práve tak lovec mamuta, ako aj roľník a pastier od mladšej doby kamennej, nález fragmentu lebky neandertálskeho človeka v neďalekej Šali pochádza z riečiska Váhu (vek cca 70 000 rokov), tak isto aj ako fosílne kosti predhistorických živočíchov nájdených počas bagrovania úseku rieky pri Dlhej nad Váhom.

R. 1963 odovzdal miestny občan V. Takács pracovníkom Archeologického ústavu SAV v Nitre dva zuby mamuta, 1 zub nosorožca, kĺbnu kosť nosorožca a jeden paroh jeleňa. Ďalší miestny bagrista F. Babós odovzdal o.i. aj dva zuby mamuta.

Obaja menovaný bagristi spomínali omnoho viac podobných nálezov, tie sa však nezachovali. Z uvedeného úseku Váhu pochádza kel, ktorý v r.1979 zachránil bagrista J. Macky a odovzdal ho do Vlastivedného múzea v Galante. Stopy najstaršieho osídlenia boli zistené po severovýchodnom chotári obce, cca 1800 m od nej.

Na jeseň r. 1978, počas terénneho prieskumu autora príspevku, vo východnej časti chotára, v okolí bývalej kóty 121 na povrchu pri orbe, boli nájdené črepy z hrubostenných nádob, kúsky mazanice a úlomky zvieracích kostí. Aj keď stopy už boli málo výrazné, podľa charakteru ich možno rámcovo zaradiť do mladšej – resp. neskorej doby kamenej ( neolit 5000 – 2000 pred n.l.). ide tu o vyvýšenú plochu – pieskovú dunu - ktorá je súčasťou súvislého plochého pásu, ktorý prechádza východným chotárom obce, prevyšujúc okolie cca o 150 cm. Celý úsek tejto vyvýšenej plochy od Miklós dombu cez Acsiti part až po dnešný závod Duslo, nesie evidentné stopy pravekého osídlenia v podobe rôznych nálezov na povrchu (črepy, ľudské a zvieracie kosti, mazanice a obydlí. Kúsky prepálenej hliny, riečne kamene a pod.). na východnom svahu polohy Acsiti part boli nájdené pri tej istej príležitosti úlomky keramiky, zhruba z toho istého obdobia.

Obdobie mladšej doby kamenej je jedným z najdôležitejších období v dejinách ľudského vývoja vôbec. Človek prvýkrát začal pôsobiť na okolitú prírodu aktívne. Začína pestovanie kultúrnych plodín, chov domácich zvierat (domestifikácia), budovanie pevných sídiel, výroba keramiky, výroba hladených nástrojov a zmeny v spoločenskej nadstavbe.

Jedná sa o prvý zásah roľníckej civilizácie, ktorý sa k nám dostal z ázijských a balkánskych oblastí. Začína sa rozvíjať prvotnopospolný systém a možno už predpokladať párové manželstvá. Na základe doteraz preskúmaných lokalít z tohoto obdobia možno konštatovať existenciu matriarchálnej rodiny s roľnícko-pastierskym spôsobom života. Vznik a rozvoj poľnohospodárskych kultúr bol už od týchto najstarších čias podmienený vhodnými podmienkami.

Tunajší náš región má všetky potrebné atribúty tak k osídleniu, ako aj k rozvíjaniu spoločenských aktivít človeka. Úrodnej pôdy a vody tu bolo oddávna dostatok, tým bol aj predurčený poľnohospodársky ráz regiónu prakticky až do súčasnosti. Prví najstarší roľníci sa usadili vo východnej časti dnešného chotára, na vyvýšených svahoch pieskových dún, ťahajúcich sa od Miklós dombu až po Acsiti part. Doteraz zistené archeologické nálezy a konfigurácia terénu bezpečne dokazujú takmer kontinuitné osídlenie chotára od mladšej doby kamennej až po dobu rímsku ( 1. – 4. stor.n.l.).

Staršia doba bronzová (1800 – 1600 pred n.l.) je doložená objavením sídliskových objektov na juhozápadnom svahu polohy Acsiti part. R. 1956 bol upozornený pracovník Archeologického ústavu v SAV v Nitre, že na tejto výšine (pri hlbokej orbe) boli vyorané črepy a ľudské kosti. Obhliadkou terénu bolo konštatované, že hlbokou orbou (50-70 cm) na rozšírenie vinohradu pre miestne JRD boli porušené kultúrne jamy. Z výplne kultúrnych jám pochádzajú početné úlomky keramiky a zvieracie kosti, niektoré opálené ohňom. Keramický materiál zaraďuje toto rozsiahle sídlisko do hatvanskej kultúry (predtým nagyrévska). Hatvanská kultúra bola pomenovaná podľa výšinného sídliska pri Hatvane, neďaleko Budapešti. Nositelia tejto kultúry sa zaoberali poľnohospodárstvom a chovom dobytka. Ich osady zotrvávali na jednom mieste aj niekoľko storočí. Využívali už kone a vozy, ktoré do značnej miery zvyšovali efektívnosť hospodárenia. Ich potrebný rítus bol žiarový, t.j. svojich mŕtvych zásadne spaľovali. Datovanie hatvanskej kultúry metódou C 14 je 1850 – 1600 pred n.l.

Z obdobia staršej doby železnej (doba halštatská, 700 – 400 pred n.l.), poznáme dva náleziská, ktoré dokladujú intenzívne osídlenie v tejto dobe. Na jeseň r. 1976 počas orby sa prišlo na ľudské kosti a veľké množstvo črepov z nádob. Nález ohlásil miestny traktorista JRD, J.Csuba, autorovi do Vlastivedného múzea v Galante. Obhliadkou sa zistilo, že sa jedná o narušenie žiarového pohrebiska, presnejšie jeho južného okraja. Väčšia nenarušená časť sa nachádza na temeni duny, v agátovej remízke. Jedná sa o plochu cca 2500 m vzdialenú severne od severného okraja intravilánu, vpravo od cesty Dlhá – Šoporňa, cca 150 m od nej. Na temene pieskovej duny. Je súčasťou pieskovej duny, orientovanej v smere severozápad – juhovýchod, o celkovej dĺžke asi 3500 m. na vrchole elevácie sa nachádza agátová remíza, ktorá je už v katastrálnom území Šoporne. Miesto nálezu je vzdialené 16-20 m južným smerom od kraja remízy. Zo zachránených pamiatok si najväčšiu pozornosť zasluhuje zrekonštruovaná popolnica s neodpálenými ľudskými kosťami (amfora) šedočiernej farby s hladkým povrchom, ktorá je zdobená geometrickými ornamentami a štyrmi plastickými vypuklinami na výduti a s dvomi pásikovými uškami. Spomínaná amfora patrí do okruhu kalenderberskej kultúry (tzv. seredský typ). Kalenderberská kultúra – nazvaná podľa hradiska v Dolnom Rakúsku – sa vyznačuje čiarovým spôsobom pochovávania. Bola rozvinutá textilná výroba a chov dobytka, ďaleko bol rozšírený diaľkový obchod, ktorý vyžadoval nadprodukciu výroby.

Druhá súdobá lokalita z doby halštatskej – pravdepodobne sídlisko – sa nachádza vo vzdialenosti cca 2600 m juhovýchodne, na juhozápadnom svahu už spomínaného Acsiti partu, kde v r.1963 boli nájdené o.i. aj črepy z doby halštatskej a laténskej (mladšia doba železná 5.-1. stor. pred. n.l.).

V priebehu 1. stor. nášho letopočtu sa germánski Kvádi zmocnili územia na ľavom brehu Váhu a žili tu do 4. stor. (doba rímska 1.-4. st.). náš kraj bol už v tomto období husto osídlený, čoho dôkazom je množstvo skúmaných archeologických lokalít v blízkom okolí.

V našom chotári, na južnom svahu Acsiti partu, sa v r. 1962 našlo množstvo úlomkov keramiky v kultúrnej vrstve a kultúrnej jame. Na základe nálezového materiálu a konfigurácie terénu možno predpokladať, že tu ide o rozsiahlejšie rímsko-barbárske sídlisko z II.– IV. stor. n.l..

Obdobie od 5. do 11. stor. nemáme zatiaľ priamo doložené pamiatkami hmotnej kultúry. Vzhľadom však na skutočnosť, že v bezprostrednej blízkosti Dlhej bolo preskúmaných niekoľko známych a dôležitých archeologických lokalít z tohoto obdobia (severný kataster Veče, Duslo a okolie počas výstavby v 60-tych rokoch, Močenok juhovýchodný chotár, Miklós domb), nutne musíme predpokladať osídlenie aj v našom chotári. Výskyt nálezov v spomínaného obdobia možno očakávať v budúcnosti, ktoré zaiste doplnia naše vedomosti o tomto dôležitom úseku našej histórie.

Zvláštny súbor pamiatok predstavujú predmety nájdené počas ťažby štrku v riečisku Váhu, medzi Kráľovou a Dlhou. V časovom rozpätí od r. 1963 – 1970 tu boli vybagrované a sčasti zachránené aj pre ďalšie generácie rôzne pamiatky hmotnej kultúry. Boli to už okrem spomínaných fosílnych kostí železné sekery, bronzová spona z doby rímskej, keramické nádoby - džbány, hrnce a pod., avšak ich vypovedacia schopnosť je dosť malá, nakoľko sa nedajú presnejšie zistiť dôležité nálezové okolnosti.

Najväčšiu pozornosť si hádam zasluhujú stredoveké železné meče v počte 8 ks z 12.-14. stor. Roku 1963 vybagroval a odovzdal pracovníkovi Archeologického ústavu SAV v Nitre, V. Takács, obojsečný meč, dlhý 105 cm s tŕňom rukoväte pre jedno a polručné uchopenie. Má širokú čepeľ s výraznou, ale úzkou krvou ryhou na oboch stranách a s ulomeným hrotom. Na obidvoch stranách čepele sú znaky a písmená aplikované vsadením medených drôtov do žliabkov v jadre čepele. V tom istom roku vybagroval F. Babós viac predmetov, medzi inými aj dva železné meče. Ide o dvojsečné meče s tŕňom rukoväte pre jednoručné uchopenie. V obidvoch prípadoch sú hroty širokých čepelí ulomené. V pomerne nízkych ryhách sú stopy znakov, aplikovaných medeným drôtom, ktorý je však zo žliabkov vypadnutý . aj v neskoršom období boli nájdené ďalšie meče spolu s inými nálezmi, avšak bez nálezových okolností a navyše sú samotné nálezy dnes nezvestné.

Vyššie uvedené nálezy mečov svedčia o vysokom stupni odbornosti a zručnosti stredovekých majstrov a z hľadiska historických dejov svedčia o dôležitom postavení tohoto priestoru. Ich vysoká koncentrácia na relatívne malom úseku súvisí so strategickým bodom, prechodom – brodom cez Váh. Dokladajú ďalej intenzívny a rušný život v tomto historickom období, o ktorom nám poskytujú údaje už aj písomné pramene.


Vághosszúfalu történetének kezdetei a távoli múltba, az őskorba nyúlnak vissza, amelyről a mostanáig előkerült régészeti leletek és tárgyi emlékek tanúskodnak. Pontosabban: a falu környékén a keleti határrészekben talált leletek bizonyítják az őskori letelepedés fejlődésének egyes szakaszai.

Annak ellenére, hogy a napjainkig feltárt őstörténeti emlékek többé-kevésbé a véletlen folytán kerültek a föld felszínére (leginkább a földmegmunkálás alkalmával), elégséges bizonyítékul szolgálnak az őskori településtörténet egyes folyamatainak követéséhez. Az őstörténet tanulmányozásához szolgáló egyes leletek – amelyek régészeti ásatás vagy felszíni gyűjtés révén keröltek elő -, az egyedüli forrásanyag bázisát képezik. Ezek által nyomon követhető az emberi társadalom néhány ezer évig tartó fejlődése. Az emberiség már az ősközösségi társadalmi rendszer kezdetétől, függő viszonyban volt a természet adta feltételektől, amelyek így nagy hatást gyakoroltak a települési formák kialakulására.

A környékbeli táj fokozatos kialakulásában a Vág játszott döntő szerepet. Mind a folyó, mind a víz általában nagy jelentőséggel bírt aí egyes települések kialakulása szempontjából. A víz, elsősorban az ivóvíz, elvélaszthatattlan magától az emberi létezéstől, ugyancsak, létfontosságú volt az állatok részére is. A Vág környékét ezért hamar felfedezte a mind mamutra vadászó ősember, mind ez első földmúvelő és pásztor: már az újabb kőkor kezdetén (neolitikum 5000 év i.e.). az első bizonyítékot Sellye közelében, a Vág medrében talált neandertáli típusú emberi koponya töredéke szolgáltatja, amaly kb. 7000 éves. Hasonló lelet, a Vág hosszúfalui szakaszából, a mederalakítás során talált őslény csontja.

1963-ban egy helybeli lakos a Szlovák Tudományos Akadémia (SZTA) Nyitrai Régészeti Intézet munkatársának két mamutfogat, egy orszarvú lábszárcsont töredékét és egy rénszarvas agancsát adott át. Egy másik helybeli lakos, két mamutfogat mentett ki kavicsbányászás közben. Az említettek elmondták, hogy több ilyen jellegű lelet került elő kavicsbányászás közben, ezek azonban eltűntek. Ide sorolható még az 1979-ben talált mamutagyar is, amely ma a Galántai honismereti Múzeumban található.

Az őskori település legrégebbi nyomaira 1978 őszén bukkantunk a falu északkeleti határában: északkeleti irányban, kb. 1800 m tavolságban a község területétől, a volt 121-es magassági pont közelében (második osztály). Ekkor terepbejárást végeztünk, és az őszi szántás közben néhány vastagfalú cserépedény-töredék, sártapaszpatics és állatcsont maradvány került felszínre. Habár szórványleletről van szó, a cserép-edény tőredékek jellege alapján biztosan feltételezhető, hogy itt egy újkori település létezett (5000-2000 i.e.), amelyet többször megbolygattak a föld megművelésével. Itt egy kb. 150 cm magas kiemelkedésről: homokbuckákról van szó, amely szerves része annak a homokbucka láncolatnak, amely a falu határának északkeleti és keleti részén húzódik délkelet irányba. Ez a kiemelkedés a kövecsesi Miklós dombtól az Acsiti partokon keresztül, egészen a mai Duslo üzemig több helyen magán hordozza az embei település nyomait. Ezt az idáig ismert régészeti leletanyag bizonyítja (cserépedény-töredékek, emberi és állati csontmaradványok, a korabeli kunyhókból származó patics, sártapasz a tűzveszály ellen, égetett agyagtörmelék, nagyobb méretű folyami kavicsok, stb.). Ezekben a magasabban fekvő helyeken az ember biztonságban lakhatott kis kunyhóiban, amelyek vázát hajlított fűzfa- vagy mogyoróvesszők képezték. A könnyő vázra borításként nádfonat vagy sás került, amelyet még külön be is sároztak. A sártapasz kunyhókat kiégették, s így ezek kőkeménnyé váltak. Ugyanebből az újkőkorszaki időkből származnak az Acsiti part északkeleti, illetve keleti oldalán lelt cseréptöredékek, amelyeket 1976-ban találtak az őszi szántés közben. Az Acsiti part a már említett homokbuckaláncolat végét képezi, északkeleti irányban kb. 1300 m-re a mai falutól.

Az újkőkor az emnberiség történetének talán legfontosabb korszaka. Az ember ugyanis ekkor kezd első ízben aktívan hatni a természetre. Megkezdődik a kultúrnövények termesztése, a háziállatok meghonosítása és tenyésztése, az állandó lakhelyek építése, agyagedények készítése, a jól megmunkált, csiszolt kőszerszámok gyártása, majd – az említett következményeként – bekövetkezett az új társadalmi gondolgodási forma. Ez képezte az első földművelők civilizációja, amely az ázsiai és balkáni térségből jutott el hozzánk. Fejlődésnek indult az ősközösségi társadalmi rendszer, és feltehetően már léteztek a párházasságok is. A kutatás jelenlegi állapota szerint már létezett az anyajogú társadalom (matriarchátus), továbbá a földmővelés és az állattartás több formája. A föld művelésének szempontjából létfontosságúnak számítottak a megfelelő természeti adottságok. Az itteni természeti feltételek nagyon is kedvezően hatottak mind a megtelepedés, mind a gazdasági-társadalmi aktivizálódás folyamatainak megindulására. A természet itt mindig is bővelkedett az elegendő vízben és a jó termésű talajban, amelyek már eleve megszabták e táj mezőgazdasági voltát – s ez voltaképpen napjainkig fennmaradt.

Az első megtelepedett földművesek a már fent említett Miklós dombtól az Acsiti partig húzódó, az árszintből 150-200 cm-rel kiemelkedő dombocskákon laktak, amelyek sohasem kerültek víz alá. A többszörös terepbejárás során a homokbuckákon fellelt régészeti anyag alapján elmondható: ez a térség szinte megszakítás nélkül egészen a római korig (1-4. Század) lakott terület volt.

Kora bronzkori település nyomaira (1800-1600 i.e.) szintén az Acsiti part délnyugati oldalán bukkantak rá.

1956 őszén jelentették SZTA Nyitrai Régészeti Intézetnek, hogy mélyszántás közben edénycserepekre és emberi csontokra bukkantak. Az intézet munktársa terepszemlét tartott és igazolta, hogy a mélyszántás (50-70 cm) közben – amely a helyi efsz szőlőjének kiterjesztését szolgálta -, két kultúrgödör lett megbolygatva. E lelet kerámiaedények töredékeiből és állati csontokból (némelyek közülük az égetés nyomaival) állt. Az edánytöredékek és a helyzetkép nagyobb méretú települést sejtet a hatvani kultúra (azelőtt: nagyrévi k.) idejéből.

A hatvani kultúra a Budapest meletti Hatvanról lett elnevezve, amelynek határában nagyméretű erődített település volt. E műveltség képviselői földműveléssel és álltenyésztéssel foglalkoztak. Településeiket csak nagyon ritkán hagyták el, így gyakran előfordult, hogy néhány évszázadon keresztül is egy helyben tartózkodtak. Ismerték, használták a lovakat és a kocsit, amelyek nagyban segítették a gazdálkodás hatékonyságát. Temetkezési szokásuk hamvasztásos volt. A hatvani kultúra i.e. 1850-1600 – ra tehető.

A kora vaskori időszakból (700-400 i.e.) két helyről ismerünk leleteket, amelyek intenzív életéről tesznek tanúságot. 1976 őszén, szántás közben, emberi csontokat és nagy mennyiságú edénytöredékeket szántottak ki. A leletet egy helyi efsz alkalmazott jelentette a Galántai Honismereti Múzeumnak. Terepszemlét tartva megfigyelhettük, hogy egy sírhamvasztásos temető déli része lett megbolygatva. A temető még ép része a homokbuckán levő akacerdő irányába húzódik, északra. Ez a lelőhely 2500 m távolságra van a falu északi határától, északi irányban, kb. 150 m-re a HosszúfaluűSopornya országúttól, a homokbucka tetején. Az említett bucka egyébként folytatása az északnyugatra fekvő Miklós dombnak, tájolása északnyugat-délkelet irányú, összeségében kb. 3500 m.

A lelőhely az akácerdőtől 16-20 m távolságban van déli irányban. Az akkor megmentett régészeti leletek közül a legnagyobb figyelmet egy szép formájú, rekonstruált hamuverde (urna) érdemli, amelyben eredetileg az el nem égett emberi csontmaradványok voltak. E hamuverde (urna) szürkésfekete színezetű, sima felszinű. Az edény falán geometrikus ábrákkal díszített négy plasztikus kidudorodés van, valaminy két szalagfül is a szemben levő oldalakon. A szóban forgó urna-amfora jellegzetes darabja a kalenderbergi kultúrkörzetnek (szeredi típus). Elnevezését a dél-ausztriai lelőhelyről kapta: jellegzetessége az elhunytak elhamvasztása, hamuvederben tétele s eltemetése. Elterjedt volt itt a textilkészítés, az állattenyésztés és a kereskedés, amelynek előfeltétele a többlettermelés volt.

Ugyanebbe az időkorszakba sorolható az innen kb. 2600 m-re délkeleti irányba levő hallstadtkori település is, amely a már említett Acsiti part délkeleti oldalán fekszik. Az 1963-ban az SZTA Nyitrai Régészeti Intézetének munkatársai által begyűjtött edénycserepek a vaskorból származnak (Hallstadt, latén: 5-1 század i.e.).

Időszámításunk első évszázadában germán kvádok kerítették hatalmukba a Vág bal partján levő területeket, és valószinűleg a 4. század végéig itt tartózkodtak (római kor 1-4. század). A térségben feltárt régészeti lelőhelyek egyöntetűen bizonyítják, hogy nagyon sűrűn lakott település volt itt. A 60-as és 70-es évek folyamán több mentőásás folyt Vecse és a mai Duslo üzem térségében, majd a kövecsesi Miklós domb közelében. A hosszúfalui határ délkeleti részében fekvő Acsiti part nagy valószinűséggel a Vecse és a Duslo környéken feltárt településkomplexum szerves része. E tény bizonyítására hivatott az 1962-ben itt talált kultúréteg és – gödörből származó nagy mennyiségű cseréptöredék. Az említett években történt mentőásatásnak az SZTS Nyitrai Régészeti Intézetből jött alkalmazotja szerint, a megfigyelések egy nagyobb kiterjedésű római-barbárkori települést feltételeznek a 2-4. századból.

A következő időszakból (5-11. század) egyelőre nem állnak rendelkezésünkre közvetlen régészeti, tárgyi bizonyítékok, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy falunk és környéke ez időtájt elhagyott lett volna. Figyelembe kell venni, hogy a szomszédos falvak határában, különösen sok és fontos leletanyag került a felszínre – főleg a 60-as években, a Duslo építésekor – de nagyon sok leletre bukkantak a környező területeken, Vecse és Mocsonak határában is. A már említett Miklós domb déli részén és az egész keleti partrészen egy 10-12. századi temető van, így joggal feltételezhető, hogy a hosszúfalui határokon belül is hasonló képet mutatnának az esetleges ásatások eredményei.

Külön kategóriába sorolhatók azok a tárgyi emlélkek, amelyek a Vág medréből történt kavicskitermelés során kerültek a felszínre a Vágkirályfa és Vághosszúfalu szakaszon. Az 1963-1970-es évek között sok leletet hozott fel az úszó kotrógép, amelyek közül néhány darabot sikerült megmenteni a következő nemzedék számára. Így lehetett megőrizni –a már említett őslények csontjain kívül– vastáblákat, római kori bronz ruhakapcsot, agyagedényeket, kancsókat, fazekakt, stb.

Az ily módon talált tárgyak közül a legnagyobb figyelmet talán a középkorból (12-14. század) származó 8 darab vasból készült kard érdemli. Az 1963-ban talált kétlű, markolatvédővel ellátott, 105 cm hosszú, másfél kézfogású vaskard a SZTA Nyitra Régészeti Intézetnek lett átadva. A kard kétélű, mindkét oldalán vércsatornával, amely szembetűnően mély, ám keskeny, letörött heggyel. A penge mindkét oldalán rézdróttal ötvözött vékony dísz- és betűjelek találhatók.

Ugzanebben az évben kavicskitermelés közben tébb tárgzt találtak, egyebek között két vaskardot is. Mindkét kard egyfogású, kétélű és markolatvédővel van ellátva. A penge minkét esetben törött. A pengék keskeny rovátkáinak egyes részein rézdrótmaradványok vannak, túlnyomó részt azonban hiányoznak. A későbbiek folyamán még további kardok kerültek elő más tárgyakkal.

A fent említett kardleletek a középkori mesterek ügyességéről és szakértelméről tesznek tanúságot, a történelmi események szempontjából pedig a szóban forgó térség jelentőségét bizonyítják.

Ilyen mértékű összpontosulásuk e viszonylag kis területen, közvetlenül összfügg a folyón levő stratégiai fontosságú gázlóval. Azon túlmenően annak az intenzív és mozgalmas életű időszaknak adják tanújelét, amikor megjelennek az első írásos emlékek – amelyek segítségével már tovább követhetjük a falu történetét.