Od prvej písomnej správy do roku 1848 / Az első írásos emléktől 1848-ig


Poslal(a) Obecný úrad - 19 marec 2008

Prvá písomná správa o obci Dlhá nad Váhom sa zachovala vo forme Zumboe v zoborskej listine z roku 1113. V nasledujúcich storočiach sa vyskytuje v písomnostiach ako Chumboy od 16. Storočia Hosswfalw, Hozzwfalw, od 18 storočia Hosszúfalu.

Predpokladá sa, že pôvodný názov obce je odvodnený od osobného mena Chombold. Neskôr pre svoje dlhé rozloženie bola obec označená ako Hosszufalu – Dlhá, a pre presnejšie označenie ešte určená, že sa jedná o Dlhú nad Váhom. Obec Dlhá sa totiž nachádzala aj v Bratislavskej stolici.

Zoborská listina z roku 1113 vydaná kráľom Kolomanom poisťuje majetky zoborského opátstva. Hovorí o dvoch dedinách pod názvom Zumboe v súvislosti s opisom hraníc majetkov Mučeníky. Pri opise ich hraníc sa uvádza, že les pri dedine Veča (Vveza) patrí celý kláštoru. Ďalej hranice tohoto majetku išli cez kopec Reza a dedinou Streca, ktorá ležala niekde na okraji chotárov dnešnej Veče a Dlhej nad Váhom. V týchto miestach bol rybník Lac, ktorý patril kláštoru. Hranice pokračovali po lúke Ura, kde hraničili s Dlhou nad Váhom (Zumboe). Hranice potom išli ďalej dedine Zumboe. V ďalšej časti listiny sa uvádza, že v dedine Zumboe má kláštor pozemky, ktoré možno obrodiť jedným poplužením.

Na základe uvedeného a na základe poznatkov, že Zoborská listina uvádza majetky, ktoré už dávnejšie patrili k opátstvu môžeme predpokladať, že obed Dlhá nad Váhom bola osídlená a existovala už najmenej v 11. storočí. Kráľ Koloman totiž len potvrdzuje majetky, ktoré malo opátstvo už pred vpádom moravského vojvodu Otta na Slovensko.

Ďalšia písomná správa o obci sa zachovala z roku 1252, keď kráľ Belo IV. daroval novozaloženému premonštrátskemu kláštoru v Turci majetky, ktoré predtým patrili benediktínskemu kláštoru v Pannonhalme a kláštoru v Zobore. Medzi majetkami sa nachádza aj Šaľa, Kráľová, Tešedíkovo a tri dediny pod názvom Chumboy – Dlhá nad Váhom. Vydanie tejto listiny úzko súvisí s majetkovým usporiadaním po tatárskom vpáde v roku 1241. Založením turčianskeho premonštrátskeho kláštora, možno, kráľ chcel upevňovať svoju moc v oblastiach doteraz málo obývaných. V kontexte listiny Belu IV. sa hovorí o troch dedinách. Jedna patrila Comesovi Zochudovi, druhá, v ktorej je kostol panny Márie nitrianskemu hradu a územie Chumboe, ktoré patrili Ondrejovi Rufimu a ktoré sa dostali ku kráľovi výmenou. Všetky tieto tri dediny daruje kráľ už spomínanému kláštoru.

Ďalšia listina v ktorej sa spomína Dlhá nad Váhom pod menom Chomboy pochádza z 26. septembra 1322. Je to prepis listiny kráľa Karola, v ktorej sa spomína usadlosť Chumboy ako dedičný majetok Ondreja, Tomáša a Michala z Lefantoviec.

Od 16. storočia až do začiatku 18. storočia nastali pre obyvateľov obce mimoriadne nekľudné časy. Veľmi skoro po moháčskej bitke, už v rokoch 1529 – 1530, sa dostáva obec do rúk Turkom. I keď Šaľu a okolie vtedy obsadili len dočasne, onedlho – už v roku 1554 – sa znovu dostala Dlhá nad Váhom spolu s celým okolím pod tureckú nadvládu. V 16. storočí dochádza aj k zmene zemepána. Po prvej tureckej invázií zaujal šaliansky majetok premonštrárov František Nyári, ktorý odovzdal vicepalatínovi Františkovi Révayovi. V roku 1534 sa však dostal opäť do držby permonštrátov. V 16. storočí dostáva panstvo Šaľu spolu s dedinami Kráľová, Tešedíkovo a Dlhá nad Váhom ostrihomský arcibiskup. Dôchodky z tohoto panstva však dostávajú jezuiti v Trnave, ktorí v Šali aj v Dlhej zostávajú do zrušenia jezuitského rádu do roku 1776. Po tomto období Dlhá nad Váhom pripadá spolu so Šaľou, Kráľovou a Tešedíkovou študijnému fondu – Verejnej základne.

Ani 17. storočie neprinieslo kľudnejšie obdobie pre obyvateľov Dlhej nad Váhom. Stále turecké nebezpečenstvo sa stupňovalo najmä po obsadení Nových Zámkov v roku 1665. Čiastočné zlepšenie nastalo po ich oslobodení v roku 1685, no nie nadlho, pretože začiatkom 18. storočia obyvatelia znovu museli trpieť prítomnosť vojsk. Vojenské akcie protihabsburgského povstania Františka Rákócziho I. sa priamo dotýkali aj Dlhej nad Váhom. Vojenské akcie sa odohrávali aj na okolí obce, vojenský tábor Rákócziovských vojsk aj pri Veči v roku 1704. Podľa výpovede richtára Mateja Vanyu a prísažného Štefana Andódyho z Dlhej nad Váhom do seredského tábora v roku 1703 dodali okrem 50 meríc ovsa aj seno a 100 kusov chleba. Ešte väčšie množstvo potravín odovzdali do kuruckého tábora pri Sládkovičove. Len pre ilustráciu uvádzame niektoré údaje, ktoré svedčia o mimoriadnom veľkom zaťažení obyvateľstva počas tohoto protihabsburgského povstania. Vo výpovedi už spomínaných obecných predstaviteľov sa hovorí, že za tri roky pre vojsko dodali 15 koňov, 35 svíň, 388 kusov chleba, 81 kusov husí, 14 kusov hovädzieho dobytka, 352kusov sliepok, 699 vozov sena, 149 meríc ovsa, okolo 900 meríc obilovín a ďalšie potraviny a šatstvo.

Po satomársko mieri nastali kľudnejšie časy aj pre obyvateľov obce, ktorí sa počas celého stredoveku zaoberali poľnohospodárstvom. Najmä pestovaním obilovín, prosa, kapusty, chovom hovädzieho dobytka, koni ale aj rybárstvom a včelárstvom. V polovici 18. storočia bolo v obci 64 obyvateľov, ktorí museli platiť dane. Z nich 40 patrilo do skupiny poddaných, ktorí mali vlastné poddanské usadlosti, 14 patrilo do skupiny želiarov a 8 do skupiny podželiarov. V súpise sa uvádzajú nasledovné priezviská: Kovács, Babós, Mikus, Andódy, Mészáros, Molnár, Takács, Izsóf, Juhász, Tóth. V roku 1752 mlynármi boli J. Molnár a J. Juhász. V tom istom roku do skupiny sluhov boli zaradení výčapník J. Farkas, pastier J. Szarva a pastier kráv a pastier svíň.

Počet obyvateľov podľa kanonickej vizitácie z roku 1779 bol 560. Prvé sčítanie ľudu v roku 1787 uvádza 520 obyvateľov a 81 domov. Vzťah medzi zemepánom a poddanými nebol upravený do urbárskej regulácie písomnou formou. Od 40-tych rokov 18. storočia poddaní – ktorí mali celú usadlosť – slúžili od jari do sv. Michala každý týždeň tri dni na panskom, a po tomto čase dva dni. Poddaní spoločne mali lúku pre 12 koscov a trstinu, z ktorej na polovičnú usadlosť pripadlo okolo 200 snopov trstiny ročne. Poddaní s celou usadlosťou mali 25 bratislavských meríc pôdy a lúku pre 14 koscov. Poddaní s celou usadlosťou dávali zemepánovi jeden floren a dve sliepky. Po zavedení novej urbárskej regulácie v roku 1785, sa zo sesionálnych usadlostí naďalej platil deviatok a z alodiálnej pôdy platili poddaní 1/8. Z roboty na panskom sa mohli vykúpiť desiatimi denármi za prácu bez povozu a dvadsiatimi denármi za prácu s povozom. Ďalej boli povinní prevádzať dlhú furmanku a mali povinnosť aj rúbania stromov.

V prvej polovici 19. storočia, na základe zmlúv, bolo možné sa vykúpiť z robôt a z ostatných povinností. Podľa zmluvy uzavretej v roku 1837 medzi obyvateľmi obce Dlhá nad Váhom a panstvom v Šali, poddaní s celou usadlosťou mali odpracovať s povozom 52 dní a ďalšie dva dni za dlhú furmanku, želiar s domom mal odpracovať na panskom 18 dní, želiar bez domu 12 dní. Za vykúpenie roboty na jeden deň s povozom sa platilo 20 a za vykúpenie roboty bez povozu sa platilo 10 grajciarov. Podľa Ďalšej zmluvy bolo možné sa vykúpiť aj spod platenia osminy z obilia a to za 12 forintov ročne. Podobné zmluvy boli uzavreté aj v roku 1840, a v roku 1844 na šesť rokov.

Pomerne presný obraz o zložení obyvateľstva v Dlhej nad Váhom nám poskytuje súpis z roku 1828. V obci bolo 139 domov a 972 obyvateľov. Z nich bolo 221 osôb, ktorí platili dane. Poddaných 57, želiarov 51, podželiarov 3, sluhov 4 a remeselníkov 12. Do skupiny remeselníkov boli zarátaní aj mlynári, ktorých bolo 11 a 1 kováč. Z mlynárov len jeden mal pomocníka a aj kováč pracoval bez pomocníka. V obci sa neuvádzajú obchodníci. Nazdávame sa, že aj preto, lebo v susednej Veči ich bolo veľa. K remeselníkom v 40-tych rokoch pribudol aj kolár.

O sociálnom postavení obyvateľstva len ťažko si môžeme utvoriť obraz. Mimoriadne veľké problémy znamenala pre obyvateľstvo rieka Váh, ktorá častými a veľkými povodňami značne sťažila ich život. Preto boli časté aj žiadosti adresované zemepánovi o odpustení povinnosti v dôsledku ničenia úrody povodňou. Po mnohých žiadostiach a povodniach v 18. storočí bola v roku 1800 postavená pod obcou hrádza, ktorá však nezabezpečovala celkom obyvateľstvo pred povodňami. Veľké povodne zasiahli Dlhú nad Váhom v rokoch 1814, 1816, kedy sa zničilo 8 domov, v roku 1822 bolo zničených 11 domov, a ďalšie v roku 1830, 1840. Dlhá nad Váhom najviac trpela povodňami zo všetkých okolitých obcí. Pri súpise zničených domov sa nachádzajú často ich podrobné popisy. Väčšie domy sa skladali z dvoch izieb, z dvoch komôr a jednej kuchyne. Za tým nasledovala maštaľ a chlievy. Budovy boli prikryté s rákosím a pri domoch sa nachádzali studne vyložené s kameňom, prípadne s tehlou alebo tvrdým drevom. Menšie domy mali len jednu izbu, jednu komoru a jednu kuchynku. Ich zariadenie bolo mimoriadne skromné.

Z hadiska verejnoprávneho Dlhá nad Váhom počas celého stredoveku patrila do Nitrianskej stolice. Na čele obce stál richtár, podrichtár a prísažní. Medzi prísažnými často nachádzame aj bývalých richtárov. Zo zachovaných správ vieme, že v 30-tich rokoch 19. storočia sa voľby richtárov v Dlhej nad Váhom uskutočňovali na trojročné obdobie.

Ďalším predstaviteľom obecnej správy bol notár, ktorý bol často jediným znalcom písma v obci od konca 18. storočia bol aj učiteľom a organistom. Menovite sú nám známi títo notári: A. Sebo, F. Sulle, J. Csongrádi, I. Ruda.

Hodnovernosť písomností vydaných v mene obyvateľov obce, prípadne obecných predstaviteľov sa potvrdzovala obecnou pečaťou. Najstaršie pečatidlo v pečatnom poli ktorého sa nachádza lemeš a čerieslo je z roku 1733. Ďalšie typárium používala obec od roku 1780, pečatný obraz zostal nezmenený, symbolizuje poľnohospodársky charakter obce. K zmene pečatného obrazu dochádza v roku 11802, kedy po obnovení kostola obce začína používať ako symbol Sv. Trojicu – patróna kostola. Kruhopis pečate je: HOSZUFOLIA 1802 MEN. Obec toto pečatidlo používa do polovice 19. storočia, a to i napriek tomu, že od roku 1837 používa aj rímsko-katolická fara takmer takú istú pečať s vyobrazením Sv. Trojice a kruhopisom: SIGILL ECC. HOSZUFALENSIS 1837.

O škole v Dlhej nad Váhom sa nám zachovali správy až po celo uhorskej školskej reforme za panovania Márie-Terézie. V kanonických vizitáciách z roku 1779 sa uvádza, že v Dlhej nie je škola. Učiteľom a organistom v dobe vizitácií bol J. Fekete, ktorý bol organistom aj učiteľom v Šali. Prvé kroky na výstavbu školy sa uskutočnili v júli 1779, keď miestni predstavitelia sa zaviazali, že prispejú na výstavbu školy prácou a povozom a zabezpečia podobné pôžitky pre učiteľa ako má notár. Budova, v ktorej bola umiestnená škola v roku 1800 pri vizitácií školského inšpektora národných škôl bola nevyhovujúca, úzka a tmavá.

Začiatkom 19. storočia neboli ani obyvatelia spokojní s vyučovaním. Podľa ich sťažnosti miestny učiteľ: J. Malsiczky nenaučil deti za tri - štyri roky čítať a písať, a vôbec sa nestaral o vyučovanie. Nová budova školy bola postavená v roku 1810. Známym učiteľom v prvej polovici 19. storočia bol I. Ruda, ktorý tu pôsobil v rokoch 1845-1847. Časté povodne neušetrili ani budovu školy a tak pár rokov po postavení sa musel vymieňať plot a väčšie rekonštrukčné práce boli prevedené v roku 1843, a po povodni znovu, v roku 1846. Ďalším menovite známym učiteľom v polovici 19. storočia bol D. Sajtos.

Najstaršia správa o kostole je v listine v roku 1252. O rímsko-katolíckej fare vieme určite, že existovala už v roku 1390. Nazdávame sa, že k zničeniu kostola došlo počas tureckých nájazdov, prípadne v dôsledku povodne. Kostol sa totiž neuvádza v kanonickej vizitácii v 16. storočí. Rímsko-katolícky kostol, ktorý je vysvätený Sv. Trojici, bol postavený podporou jezuitov z Trnavy v roku 1766. Vieme o ňom, že bol postavený v severnej časti dediny za radom domov, na Váhom menej ohrozenom mieste. Sakristia bola dlhá a široká 3 siahy a mala dve okná. Loď kostola bola dlhá 6 siah a široká tri siahy, a na oboch stranách sa nachádzali okná. Na chóre bol organ, strecha bola pokrytá šindľom, kostol mal dva zvony. Pravdepodobne v dôsledku častých povodní už koncom 90-tych rokov 18.storočia sa musela previesť dôkladná rekonštrukcia kostola.

Fara bola znovu zriadená v Dlhej nad Váhom v roku 1787. Nová farská budova bola postavená v roku 1810, väčšie opravy na nej boli prevedené v rokoch 1843 a 1846.

Od roku 1878 sa viedla aj matrika v Dlhej nad Váhom, a to aj pre Veču, ktorá bola jej filiálkou. Do roku 1787 sa viedli matriky pre Dlhú nad Váhom v Šali.

Obyvatelia obce Dlhej začiatkom 19. storočia žiadali, aby Veča bola odčlenená od Dlhej. Svoju žiadosť odôvodňovali s tým, že kostol je malý pre dve obce, tretina obyvateľov z Dlhej sa nemôže zúčastniť bohoslužby, lebo sa nezmestia do kostola. ako ďalší dôvod pre odčlenenie uviedli, že v zime a v dobe záplav pre obyvateľov Dlhej je ťažké sa dostať na bohoslužby do Veči, kde by sa mali tieto konať každý tretí týždeň. Žiadosť o odčlenení Veči od fary v Dlhej bolo vyhovené, a v júni 1818 bola Veča pripojená k Trnovcu nad Váhom.


Hosszúfalu neve alső ízben írásos alakban mint Zumboe a zobori apátság birtokösszeíró oklevelében fordul elő 1113-ban. A következő évszázadokban az írásos emlékek nevét Chumboy, a 16. században Hosswfalw, majd a 18. században Hosszufalu alakban említik.

Eredeti elnevezése feltehetően a Chombold személynévből származik. A hosszan elnyúló falut később Hosszufalunak nevezték el, majd megkülönböztésül a Vág „előnevet” is hozzákapta. A Hosszufalu helységnévvel ugyanis Pozsony vármegyékben is találkozunk.

A Kálmán király által kiadott zobori oklevél a zobori apátság birtokait erősíti meg. A mocsonaki birtok határleírása két Zumboe nevű faluról beszél. E határleírás elmondja, hogy a Vecse (Vveza) nevű falu melletti erdő a kolostoré. A határ a Reza nevű dombon és Streca nevű falun vezet tovább. Ez utóbbi valahol a mai Vecse és Hosszúfalu határán feküdt. Ezen a helyen, szintén a kolostor birtokaként, egy Lac nevű halastó is volt. A határ az Ura nevű réten vezet, amely szomszédos volt Hosszúfaluval – Zumboeval, majd a másik Zumboe nevű faluban folytatódott. Az oklevél további ráészében megemlíttetik, hogy a Zumboe nevű faluban a zobori apátságnak egy ekealjnyi földje van.

További ismeretek, valamint az itt említett adatok alapján leszögezhetjük, hogy a zobori oklevélben említett birtokok már régebben az apátság birtokában voltak. Ebből következik, hogy Hosszúfalu már a 11. században lakott település volt. Kálmán király – tanúvallomások alapján – csak megerősítette azon birtokok tulajdonosát, amelynek már Otto morva gróf betörése előtt az apátságé voltak.

A következő fennmaradt oklevél, amelyben Hosszúfalu említtetik, IV Béla 1252-ben kiadott oklevele, amellyel az újonnan alapított túróci prépostságnak ajándékozza a panonhalmi Szent Benedek rend és a zobori apátság némely birtokait. Az így elajándékozott birtokok között található Sellye, Királyfa, Pered és három Chumbov – Hosszufalu. A szóban forgó oklevél kiadása szorosan összefügg IV Bélának a tatárjárást követő politikai irányvonalával. A túróci premontrei kolostor megalakításával olyan területeken is igyekszik megerősíteni hatalmát, amelyek azon időben kevéssé voltak lakottak. IV Béla király oklevele három Chumboy nevű falut említ. Az első az, amely Zochud komes, birtoka volt, a második a nyitrai vár birtoka volt, ahol Szűz Mária tiszteletére emeltek templomot, a harmadik Chumboe nevű hely Rudi András tulajdonát képezte és a király birtokába csere útján került. A király mindhárom falut az újonnan létesített kolostornak ajándékozta. Egy további írásos forrás, amelyben - Chombov formában - Hosszúfalu neve szerepel, Károly Róbert oklevele, amelyet a nyitrai káptalan írt át. A keltezése 1322. szeptember 26-át jelzi, és Chomboy Elefántni András, Tamás és Mihály volt örökös birtokaként említődik.

A 16. század első felében nyugtalan idők kezdődnek a község lakosainak életében. Kevéssel a mohácsi csata után, már 1529-30-ban rövid időre török kézre kerül Hosszúfalu és egész környéke. A törökök azután 1554-ben foglalták el ismét a falut.

A 16. században megváltozott a falu földesurának személye is. Az első török megszállást követően a premontreiek sellyei birtokát Nyári Ferenc, surányi kapitány Révay Ferencnek sdta át. 1534-ben a sellyei uradalom visszakerült előző birtokosához, majd az esztergomi érsekség kapta meg, amely a birtokból származó jövedelmet a jezsuitáknak adja, akik 1586-ban végleg megkapták a túróci prépostság birtokait. Hosszúfalu így Sellyével, Pereddel és Királyfával 1773-ig a jezsuita rend birtokában maradt. Ezután a királyi kamara, s ezen belül az egyetemi alap birtoka lett.

A 17. század sem hozott kedvezőbb feltételeket a falu fejlődéséhez. Az örökös török veszély csak fokozódott, és csupán Érsekújvár felszabadítása után szűnt meg. A régen várt nyugalom mégsem érkezett el, hiszen rövidesen – főleg 1703-04-ben – a II. Rákóczi Ferenc által vezetett Habsburg ellenes felkelés katonai akciói zajlanak a környéken. Rákóczi katonáinak a szomszédos Vecse határában 1704-ben tábora volt, Hosszúfalu komoly károkat szenvedett. A falu lakosai 1703-ban a szeredi táborban 50 mérő zabot, valamint szénát és 100 darab kenyeret adtak. Még több élelmiszert adtak Bercsényi tábornok táborába, Diószegre. A már említett községi elöljárók vallomása szerint 3 esztendő alatt 15 lú, 81 lúd, 14 marha, 352 tyúk, 699 szekér széna, 149 mérő zab, 900 márő gabona, 388 kenyér és más élelmiszerek (szárított szilva, liszt, pálinka, bor), valamint ruhanemű vándorolt el a faluból.

A szatmári béke után végre nyugodtabb idők köszöntöttek Hosszúfalura. Lakói az egész középkoron át főleg mezőgazdasággal foglalkoztak. Gabonát, kölest, káposztát termesztettek, és marhát, lovat. Sertést tenyésztettek. Foglalkoztak halászattal és méhészettel is. A 18. század derekán 64 adóköteles személy volt a faluban: 40 egész telkes jobbágy, 16 zsellér és 8 ház nelküli zsellér. Az összeírásban ezek a nevek fordulnak elő: Babós, Mikus, Andódy, Mászéros, Molnár, Takács, Juhász, Tóth, Barczy. 1752-ben molnárok voltak: Molnár J. és Juhász J. A szolgák csoportjába sorolta ez az összeírás a kocsmárost, a pásztort, továbbá a falusi tehén- és disznópásztort.

1779-ben a lakosság száma az egyházlátogatási jegyzőkönyv adatai szerint 506 fő. Az első népszámlálás szerint, 1787-ben a falunak 81 háza és 520 lakosa volt.

A földesúr és a jobbágyok közötti viszonyt a 18. század második felében, az úrbéri rendezés keretében foglalták írásba. A helybeliek és az elöljáróság szerint – 18. század 40-es éveitől – azon jobbágyok, akik egész jobbágytelekkel rendelkeztek, azok a tavaszi szántástól Mihály napjáig hetente háromszor, ezután pedig hetente két napot szolgáltak igával. A kisebb jobágytelekkel rendelkezők robotkötelességei arányosan csökkentek. A jobbágyoknak 12 kaszáló rétjük volt, továbbá nádasuk, amelyből minden fáltelkes jobbágynak, mintegy 200 kéve nád jutott. Az egésztelkes jobbágyoknak 25 pozsonyi mérő nagyságú szántója volt és 14 kaszáló rétje volt. Az egésztelkes jobbágyok a földesúrnak egy aranyat és két tyúkot fizettek évente. Az 1785-ben bevezetett új urbáris reguláció értelmében a sessionális telkek után továbbra is kilencedet, az allodiális föld után nyolcadot adtak. A lakosok az igás, avagy kétkezi robot alól kiválthatták magukat: 10 dénárért a gyalog, 20 dénárért pedig az igás robottól mentesültek. Megmaradt viszony a hosszúfuvar és a favágásra vonaatkozó kötelezettségük.

A 19. század első felében a hosszúfaluiak mind gyakrabban kiváltották magukat a jobbágykötelezettségek alól. Ez a pénzen vett megváltás egyre gyakoribb lett. Az 1837-ben kötött szerződés szerint az egész telkes jobbágy 52 igás napot volt köteles ledolgozni a földesúr birtokán és a hosszú fuvar két igás napra volt felváltható. A házzal rendelkező zsellér 18, a ház nélküli zsellér 12 napot volt köteles az uraságnál ledolgozni. Az igásrobot megváltásért 20, a gyalogosrobot megváltásért pedig 10 krajcárt kellett, az egyezség értelmében, fizetni. A gabonanyolcad kiváltása 12 forint volt évente. A hosszúfalui jobbágyok 1840-ben három, 1844-ben hat évre kötöttek ilyen értelmű szerződéséket.ű

Községünk lakosságának összetételéről az 1828-as regnikoláris összeírásból kapunk pontos képet. A falunak ekkor 139 háza és 972 lakosa volt, ebből 221 személy fizetett adót. Közülük 57 személy volt telkes jobbágy, 51 házas zsellér és 3 ház nélküli zsellér volt. Rajtuk kívül ide tartoztak még a szolgák (4) és a kézművesek (12). Az összeírás a kézművesek csoportjába sorolta a molnárokat (11) is. A molnárokon kívül kovács is élt a faluba (1), aki segéd nélkül dolgozott. Az összeírás szerint a faluban nem voltak kereskedők, valószinűleg e teendőket a szomszédos Vecse kereskedéi látták el. A 40-es években, az említett kézműveseken kívül, már bognár is volt a faluban.

A lakosság szociális helyzetéről utólag nehezen tudunk igaz képet alkotni. A lakosságnak rendkívül nagy problémát okozott a közeli Vág, gyakori árvizeivel. A termés javarészt ilyenkor odaveszett. 1800-ban a falu alatt a vármegye támogatásával töltést építettek. A meg-megújuló árvizek ellen, ez sem nyújtott nagy védelmet. Hatalmas árvizek pusztítottak a 19. században, nemegyszer házak dőltek össze. A környező falvak közül, talán Hosszúfalu szenvedett a legtöbbet. Az összedőlt házak leírásából némi képet nyerhetünk a házak elrendezéséről. A nagyobbak 12-14 ölnyi hosszúságúak voltak: 2 szobából és egy konyhából álltak, a ház mögött volt az istálló és az ólak. Az udvarban kővel, téglával, esetleg fával burkolt kutak voltak. A kisebb házak szobából, konyhából és kamarából álltak. A berendezésük, főleg a zselléreknél, nagyon egyszerű volt.

Az általunk figyelemmel kisért időszakban közigazgatási szempontból Hosszúfalu Nyitra vármegyéhez tartozott. A falu élén a 17. századtól, a bíró állt. A falusi elöljáróságot továbbá a törvénybíró s az esküdtek alkották. Az esküdtek között gyakran találkozni volt bírókkal is. A fennmaradt levéltári források sszerint a bíróválasztás a múlt század 30-as éveiben 3 évre szólt.

A falu sontos elöljárója volt a jegyző. A 18. század végéig ő volt az egyedüli írástudó. E század végétől a falunak tanítója és kántora is volt.

A lakosság vagy az elöljárók nevében kiadott leveleket a falu pecsétjével hitelesítették. Hosszúfalu legrégibb pecsétnyomója 1733-ból származik. E pecsét képét ekevas és csoroszlya alkotja. A 18. századból még további két pecsétnyomót ismerünk. Pecsétképünk – némi grafikai eltéréstől eltekintve – azonosak a legrégebbivel, ami a falu mezőgazdasági jelegét szimbolizálja. A pecsétkép változtatására 1802-ben került sor. A mezőgazdasági szimbólumot ekkor a helyi r. katolikus templom védőszentjét ábrázoló pecsétkép: a Szentháromság váltja fel. A pecsét körirata: Hoszufolua 1802 men. A falu ezt a pecsétnyomót a múlt század derekáig használta. Annak ellenére, hogy ez csaknem azonos volt az egyházközség pecsétjével. Ez utóbbi körirata azonban : Sigill. Ecc. Hoszufalensis 1837.

A helyi iskoláról csak a Mária Terézia által bevezetett iskolareform utáni időkből tudunk. Az 1779-es egyházlátogatási jegyzőkönyvben feltüntetett adatok szerint a tanítói és kántori teendőket a sellyei kántortanító látta el. Az iskola építésére tett első lépések 1779 júliusában történtek, amikor a falu elöljárói igéretet tettek, hogy az ehhez szükséges munkákat magukra vállalják, és a tanító számára ugyanolyan jövedelmet biztosítanak, mint a jegyzőknek. Ama terület, amelyben az iskola ideiglenesen elhelyezést nyert, sötét és kicsi volt – mint ahogy azt az állami iskolafelügyelő 1800-ban megállapította.

A múlt század elején sszúfalu lakossága nem volt megelégedve a helyi tanító munkájával. A panaszokból kitúnik, hogy a gyerekeket három – négy év alatt sem tudta megtanítani írni, olvasni és a tanítással sem sokat törődött. Az új iskola épülete 1810-ben épült fel. Sajnos a gyakori árvizek az iskolát sem kimélték: és röviddel a felépítése után már új sövénykerítés kellett köréje emelni, nagyobb javítási munkálatokra pedig 1843-ban került sor.

A hosszúfalui templomot első ízben az 1252-ben kiadott, már az előbb ismertetett oklevél is említti. További említése 1390-ből maradt fenn. Feltételezhető, hogy Hosszúfalu első temploma valószinűleg a török időkben, esetleg az árvíz folytán már a 16. század derekán tönkrement, mert a 16. század egyházlátogatási jegyzőkönyvei nem említik. A katolikus templomot, a jezsuiták támogatásásval, 1766-ban építették és a Szentháromság tiszteletére szentelték fel. a Falu északi felében, a házsorok után, a Vág vizétől némileg óvott helyen állt. Szentélye, a leírás szerint, három öl hosszú volt, két ablakkal. A templom hajója hat öl hosszú és négy öl széles volt, minkét oldalán ablakokkal. A tornyában két harang, a kórusán orgona volt, a tetelyét zsindely fedte. A gyakori árvizek folytán nagyon megrongálódhatott, mivel a 18. század 90-es éveiben a felújításáról találtunk adatokat.

Hosszúfalu pllébániájának felújítása 1787-ben történt. Új plébánia 1810-ben épült, ennek nagyobb javításáról már 1843-ból és 1846-ból tudunk.

1787-es évtől a falu saját anyakönyvet vezetett, amelyhez Vecse is hozzátartozott. Hosszúfalu anyakönyvi bejegyzései addig a sellyei anyakönyvben voltak bejegyezve. Hosszúfalu a 19. század elején kérte, hogy a vecseiek Tornóchoz tartozzanak, mivel a hosszúfalui templom két falu részére túl kicsi, és a helyi lakosok egyharmada az istentiszteleteken nem fér be a templomba. További problémát jelentett, hogy háromhetente a hosszúfaluiaknak kellett volna Vecsére menni istentiszteletre, ami különüsen télen és az áradások idején volt körülményes. 1818 júliusában Vágvecsét Tornóchoz csatolják.