Dlhá nad Váhom medzi rokmi 1848 – 1918 / Vághosszúfalu 1848-1918 között


Poslal(a) Obecný úrad - 19 marec 2008

Jedným z najvýznamnejších výdobytkov revolúcie v r. 1848-49 bolo zrušenie nevoľníctva, ktorí zásadným spôsobom zmenilo spoločenský, hospodársky a politický život na území Uhorska. Boli zrušené feudálne vzťahy a bolo možné dostať sa k pôde, čím sa aj zásadne zmenil vzťah ľudí k pôde. Takto bolo zrušené už príliš dlhotrvajúce nevoľníctvo a začala éra kapitalistického hospodárenia.

Napriek tomu, že revolučné boje sa obce priamo nedotýkali, máme v matrikách záznam o smrti istého J. Szabóa, vojaka zastreleného vo veku 22 rokov. Pochovaný bol na miestnom cintoríne 17. mája 1849. V dôsledku porážky revolúcie a obdobia absolutizmu sa hospodársky a spoločenský život nemohol naplno rozvinúť. Zavedenie diktatúry absolutizmu prinieslo zásadné zmeny predovšetkým vo sfére administratívy, v snahe vybudovať centralizovaný štátny aparát. Župy takto stratili charakter samosprávy, a stali sa štátnymi úradmi.

Zákony z r. 1871 presne vymedzili práva a povinnosti obcí a miest. Takisto bolo určené ich administratívne usporiadanie. Podľa zákona č. 10 mohli obce o svojich vnútorných záležitostiach rozhodovať samostatne, mohli vyrubovať a vyberať dane a museli sa starať o obecné školy a pod.

Dlhá nad Váhom, v rámci Nitrianskej župy, patrila do okresu Šaľa. Sídlom Okresného slúžneho úradu do r. 1915 bol však Trnovec nad Váhom, ale od jesene spomínaného roku sídlo bolo premiestnené do Šale. Výkon samosprávy obce zabezpečovali volené orgány. Počet poslancov bol daný počtom populácie: každých 100 občanov zastupoval jeden delegát. Volebné právo mali tí občania nad 20 rokov, ktorí už dva roky odvádzali dane z majetku či z príjmu. Uznesenia poslaneckého zboru vykonávalo predsedníctvo a poslancov bolo možné zvoliť znova. Obecný sudca bol zvolený obecným zastupiteľstvom na dobu troch rokov, obecný notár s ním spoločne, doživotne.

Úradné záležitosti obce vybavoval notár, a to raz za týždeň v obecnom dome. Obec síce žiadala samostatne miestneho notára, avšak žiadosť bola zamietnutá. Bol preto navrhnutý pomocný notár, ktorý by býval v Dlhej alebo vo Veči. Notára platili tieto dve obce spoločne z vybratých daní. Dlhá v roku 1912 dostala štátnu dotáciu na post obecného notára, ktorým sa od apríla 1913 stal G. Petocz. Obec zaznamenávala aj tzv. pomocný personál.

Obyvateľstvo obce aj v tomto období žilo hlavne z poľnohospodárstva. Keď v roku 1853 bolo zrušené nevoľníctvo, tak aj miestni poddaní a želiari, si mohli odkúpiť polia, ktorí do tej doby mali len v užívaní. Tento proces bol však dlhodobý, o čom svedčia mnohé úradné listiny a súdne spory. Dohoda z 11. okt. 1859 hovorí však o tom, že medzi novými vlastníkmi a panstvom v Šali došlo k zhode týkajúce sa parcelizácie chotára. Za týmto účelom bola zvolená komisia zložená z miestnych vlastníkov, ktorí vypracovali plán parcelizácie. Kvalita ornej pôdy nebola všade rovnaká, preto popri vymeriavaní a založení pozemkovej knihy, museli súčasne vykonať aj kategorizáciu pôdy. Komisia vyzvala obyvateľov obce, aby oni určili: ktorá časť chotára je najvýnosnejšia, najhodnotnejšia, podľa ktorej sa mala triediť ostatná časť chotára do bonitných tried.

Podľa terénnych vzorov za prvotriednu pôdu určili pôdu zmiešanú piesočnato-ílovú „Batai - dulo“, za druhotriedny sa ukázala „Aládulo“, a za pôdu tretej triedy určili role v hone „Rovidparlagi – foldek“.

Lúka „Csiggati“ sa určila ako najkvalitnejšia, a spoločná lúka „Soós a Jáczgoronyi“ sa považovala za druhotriednu.

Z pasienkov za prvotriedny sa určil tzv. veľký pasienok, ktorý sa rozprestieral pri večanskom chotári medzi obcou a honom „Pásztorsági foldek“. Pasienok nazvaný „Rókalyuki“ – medzi roľami na ktorých sa pestovalo proso a medzi násypom – sa javil ako druhotriedny. Ďalší pasienok zvaný „Kortvélyesi legelo“ – nachádzajúci sa v susedstve honu „Hosszuparlagi foldek“ pri násype – sa ukázal ako vhodný na pestovanie raži.

V roku 1859 chotár obce mal 1603 katastrálnych jutrá, z toho 30 jutrá bolo v šalianskom chotári. Majetok obce činil 10 jutrá (intravilán les), bývalí poddaní mali spolu 840 jutrá, želiari s domom 5 jutrá, panské majetky 12 jutrá, obecné pasienky 435 jutrá, neúrodná zem merala 150 jutrá.

Chotár obce Dlhá nad Váhom, podľa pozemnoknižných údajov z roku 1863 mal 1555 katastrálnych jutrá. Sedliaci (bývalí poddaní) mali 1216 jutrá, bývalí želiari 41 jutrá, noví želiari 512 siah. Obecný majetok činil naďalej len 10 jutrá.

Chotár obce bol rozdelený na 4 časti, sessie:

I. hon – intravilán, II. hon – role, III. hon – lúky, IV. hon – panské-, kapustné role, lesy, slivničky, nádherné role želiarov a ich kapustné pole.

V roku 1903 došlo k znovuzrodeniu spoločných pasienkov a lesov bývalým urbárnikov. Podnetom bola žiadosť z dôvodu nespravodlivosti při pôvodnom rozdeľovaní. Na základe „Priateľskej dohody a klasifikačného dokumentu“ zo dňa 7. júla 1903 bývalé hony „Káposztások“ (kapustné), a „Kenderesek“ (konopné) sa rozdelili na 9 nových honov: „Kulso Kortvelyes“, „Paperdo“, „Belso Kortvelyes“, „Szigeti erdo“, „Nagy legelo“, „Nadasok“, „Belso Abacsony“, „Kulso Abacsony I.“, „Kulso Abacsony II.“ – a podľa veľkosti ich poddanskej usadlosti v každom z nich mohli dostať svoje podiely.

Poľovný revír obce bol v prenájme veľkostatkára za ročnú nájomnú cenu 1500 korún.

Prehľad obyvateľov obce na základe údajov zo sčítania ľudu v roku 1869:

Počet domov Počet obyvateľov Počet obyvat. podľa vierovyznania
139 966 Muži: 467 Ženy:499 r.kat:938 izr.28

Väčšinu obyvateľstva tvorili poľnohospodári. Z remeselníkov tu bolo: 17 mlynárskych majstrov a rovnaký počet mlynárskych tovarišov a učňov, 4 čižmári, 3 kováči, 3 obchodníci (jeden z nich so zmiešaným tovarom), 2 tkáči, 1 krajčír, 1 kolár a 2 krčmári – obidvaja mali krčmu vo vlastnom dome. Okrem nich sa v súpisoch spomínajú: 1 krajčírka, 1 kuchárka a 1 zámočník.

Štatistika obyvateľstva obce Dlhá nad Váhom v nasledujúcich desaťročiach:

Rok 1880 1890 1900 1910
Počet obyvat.: 888 1001 950 949
Počet Domov: 150 165 145 158

V priemysle na prelome storočia bolo zamestnaných 39 miestnych obyvateľov ( 31 mužov, 8 žien). Podľa rôznych odvetví: 15 mlynárov, 7 krajčírov, 4 čižmári, 4 v ďalších odvetviach textilného priemyslu, 2 kováči, 1 tesár, 6 v pohostinských podnikoch. Tieto údaje dokazujú, že priemysel zamestnával nízky počet ľudí, miestne obyvateľstvo bolo poľnohospodárskeho zamerania.

Život obyvateľov a hospodársky vývoj obce sťažovalo často opakujúce prírodné katastrofy a rôzne epidémie. Veľký počet obetí vyžiadala cholera už v roku 1831, keď v priebehu necelých dvoch mesiacoch zomrelo 76 ľudí. V roku 1849 si vyžiadalo cholera 19 ľudských životov, a v roku 1866 zomrelo na ňu 36 ľudí (prvá obeť zomrela 28. augusta, posledná 14. októbra). Celé územie župy bolo rozdelené na epidemiologických obvodov. Dlhá nad Váhom patrila do obvodu Šaľa.

Pre obyvateľstvo obce mala od začiatkov nesmierne veľký význam rieka Váh. Bola jednak zdrojom obživy (možnosť rybolovu), poskytovala vodu, zároveň umožňovala aj rozvoj remeselníctva, ďalej činnosť vodných mlynov, prepravu tovaru a tým rozvoj obchodníctva atď. Napriek týmto výhodám časté záplavy rieky priam neustále ohrozovali život miestnych obyvateľov. Častý zosuv brehu spôsobilo, že hlavne na Dolnej (Alvég) ulici sa veľa domov zrútil do rieky. Ľudia si preto začali stavať svoje domy na uliciach Nový rad (Új sor) a Vonkajší rad (Kulso sor).

Obyvatelia na ľavom brehu Váhu iniciovali založenie spoločnosti proti záplavám. Ktorá mala mať sídlo v Trnovci, ale do vydania zákona o hrádzach boli povinní pracovať na násypoch, a to na najnebezpečnejších miestach.

Prvý násyp v chotári obce Dlhá nad Váhom postavili v roku 1888. Ďalšie objemné práce na násype sa konali v r. 1892-93. Vysokú a silnú hrádzu však rieka stihla predsa pretrhnúť už v roku 1894. Úplne opačná situácia bola v roku 1912, keď voda Váhu bola taká nízka, že medzi Dlhou nad Váhom a Šaľou sa musela zastaviť premávka kompy. No, v roku 1914 boli ďalšie záplavy a to na fašiangy.

Počas veľkého požiaru v roku 1875 obec vyhorela z troch štvrtín a okrem materiálnej škody sa vykazuje aj strata ľudských životoch. Na zvýšenie požiarnej ochrany boli noční strážcovia kontrolovaní drábmi. V roku 1876 založili v obci dobrovoľný Hasičský zbor.

V obci pôsobila rímsko-katolická škola, počiatky ktorej súvisia s postavením kostola v roku 1800. Škola pozostávala z dvoch učební a učiteľského bytu. Povinná školská dochádzka trvala 6 rokov a 1 ročník navyše, ako opakovací ročník. V škole sa vyučovalo dva dni v týždni: vo štvrtok a nedeľu.

Prvá svetová vojna výrazne zasiahla aj do života Dlhej nad Váhom. Živitelia mnohých rodín odišli na front, obec zostala bez pracovných síl. Obecní zastupiteľstvo, na pomoc sociálne odkázaným rodinám, schválilo finančnú podporu 388 korún. Zranených obyvateľov obce ošetrovali vo výpomocnej nemocnici zriadenej okresným spolkom Červeného kríža v Šali.


Az 1848-49-es forradalom egyedüli vívmánya, a jobbágyság eltörlése, alapvetően megváltoztatta Magyarország társadalmi, gazdasági és politikai életét. Az úrbéri kötelék megszűnése, a jobbágyok földhöz való jutása megváltoztatta a birtokviszonyokat.

A forradalom veresége és az önkényuralom évei késleltették a gazdasági és társadalmi fejlődést. A katonai diktatúra bevezetése elsősorban az állami közigazgatás területén hozott változásokat, és ez egy központosított államaparátus kiépítését tűzte ki céljául. A megyék elvesztették önkormányzati jellegüket s állami hivatalokká váltak.

Az 1871. évi törvények megszabták a községek és a városok jogait, kötelességeit és közigazgatási rendezésüket is szabályozták. A 18. törv. cikk értelmében a község saját belügyeiben maga határoz és szabályrendeleteket alkot. Rendelkezik a község vagyona fölött, községi adót vet ki és hajt be, gondoskodik továbbá a községi iskolákról stb.

Vághosszúfalu – Nyitra megyén belül – a Vágsellyei járáshoz tartozott, mint kisközség. A Járási Szolgabírói Hivatal székhelye 1915-ig Tornócon működött. Vágsellye többször is kérvényezte a hivatal áthelyezését, ami valójában csak a Vág-híd átadása után valósult meg. A járási székhely 1915. nov. 4-én kezdte meg a működését Vágsellyén.

Önkormányzati jogát Vághosszúfalu a képviselői-testület révén gyakorolta. A képviselők számát a népesség szerint határozták meg, minden 100 lakos után 1 községi képviselőt választottak. A képviselői-testület fele részben választott tagokból, fele részben pedig a község leggazdagabb, legtöbb adót fizető lakosaiból, az ún. virilistákból állt. A virilistákat az adókimutatás alapján évente a szolgabíró állapította meg.

A képviselő-testület választott tagjait háromévenként választották meg 6 évre. A legelső alkalommal megválasztottak közül, a három év leteltével, sorsolás útján minden második tag kilápett, a következő három év letelte után pedig a póttagok léptek ki. A kilépett képviselőket újra lehetett választani. Községi választójoggal minden olyan 20 éves községi lakos rendelkezett, aki a vagyon- vagy jövedelemadóját a községben 1 éve fizette. A választások napját a szolgabíró tűzte ki. A képviselő-testületi gyűlés elnöke a községi bíró vagy a helyettese, a törvénybíró volt. A közgyűlések számát a községi szabályrendelet írta elő. Az előző évi számadások, illetve a költségvetés magállapítása végett minden évben tavaszi és őszi rendes közgyűlést tartottak.

A képviselő-testület határozatait és a törvényhatóság rendeleteit a községi elöljáróság hajtotta végre. A községi elöljáróság tagjai: a bíró és helyettese (másod vagy törvénybíró), legalább 2 tanácsbeli (esküdt), és a jeygző, vagy közjegyző voltak. Hosszúfalu Vecsével alkotott közjegyzőséget, a hivatal székhelye Vecsén volt.

A bírót és az esküdteket, a tisztújító gyűléseken, a községi választók 3 évre választották, a közjegyzőt a két község képviselő-testületei közösen választották meg élethossziglan.

A község hivatalos ügyeit a közjegyző vezette. Hetente egyszer tartott fogadónapot Hosszúfalun, a községházán. Az okiratok alapján a vágsellyei és a vágvecsei közjegyzőségek a jegyző halála után, egy ideig összevonva működtek. Ezek különválasztását kérte a négy község (Vágsellye, -Királyfa, -Hosszúfalu és -Vecse) 1866-ban. A hosszúfaluiak saját jegyzőt is javasoltak, kérvényüket elutasították.

A közjegyzőt a két község közösen fizette a községi adóalap arányában. Hosszúfalu 1912-ben kapott állami segélyt egy segésjegyzői állás betöltésére.

A község segédszemélyzetet is alkalmazott. A 19. század második felétől a következőkről tudunk: községi bakter, községi pásztor, sertéspásztor, csősz, aki az abacsonyi csőszházban lakott, megyei pandúr, kisbíró – a falu kisdobosa, hírközlője.

A község lakosságának legfőbb megélhetési módját a mezőgazdaság jelentette. Az 1848-as törvények, ill. Az 1853. évi császári úrbéri pátens értelmében eltöröleték a jobbágyságot. Hosszúfalu jobbágyai és zsellérei számára is megszűnt a jobbágyviszony, felszabadultak az úrbéri kötelékek alól. A földesúrtól, a Vágsellyei Alapítvány Uradalomtól megvállthatták a földeket, amelyeket addig csak használtak. A földek tulajdonba vétele, azonban meglehetősen hosszadalmas folyamat volt. Az 50-es évek pertárgyalásai a község határának tagosítása ügyében az 1859. október 11-én klet „Barátságos egyezség”-gel- amelyet a volt földesúr, a Vágsellyei Alapítványi Uradalom és Hoszúfalu volt úrbéresei kötöttek – megoldottnak látszott. A volt jobbágyok kezén maradt maradványföldek megváltásának hátralevő kamatait, a község négy év leforgása alatt volt köteles befizetni a sellyei uradalmi pénztárba.

A község határának rendezésére és a szétszórt földbirtokok összesítése, tagosítása végett bizottságot választottak.

A földek minősége nagyon eltérő volt. Ezért a földméréssel és a telekkönyv elkészítésével együtt a földek osztályozását is el kellett végezni. 1858. május 19-én hajtották végre Hosszúfalu határában a földbecslést. Fölszólították a kzség lakosait, hogy válasszák ki az általuk legjobb minőségűnek tartott földet, amelyekhez azután a többit arányosítani fogják. Próbaásások révén találták első osztályúnak a Batai dűlő földjét, másod osztályúnak az Aládűlőt, és harmad osztályúnak a Rövidparlag földjei bizonyultak.

A mezők közül az ún. Csigatti közös helység rétjét találták a legjobb táperejűnek, a Soós és a Jácsgoronyi közös rét bizonyult másodosztályúnak. A legelők közül az ún. nagy legelő (a vecsei határnál kezdődik és a Pásztorsági földek, ill. a falu között terül el), első osztályú, a Rókalyuk, a Kölesföld éa s Töltés közötti legelő pedig második osztályú lett. A hosszúparlagi földek végében eső ún. körtvélyesi legelő – a töltésen belül – rozstermelésre alkalmas szántóföld, másodosztályú.

Az 1859. évi földmérések alapján Hosszúfalu birtokának összterülete 1603 katasztrális hold. Ebből a sellyei határban 30 hold, a tübbi a község határában volt. A községi birtokok (beltelek és erdő) nagysága 10 kat. hold, a telkes gazdák (a volt úrbéresek) birtoka (beltelek, szántó, rét) 840 kat. hold, a 45 házas zsellér pedig kb. 5 kat. hold. Az urasági birtok 12 hold, a volt úrbéres gazdák erdeje s nádja 140 hold, zaellérek erdeje 3 hold, a templomhoz 4,6 hold tartozott, végül a vizek, kövecsesek, zátonyok és haszontalan földek 150 holdnyi területet képeztek.

Az 1863. évi telekkönyvi adatok szerint Hosszúfalu határtetrülete 1555 kat. hold kiterjedésű, ebből a telkes gazdák birtoka 1216 hold, a volt úrbéres zseklléreké 41 hold, új zselléreké 512 négyszögöl, az urasági birtok 92 hold a községi birtok nagysága változatlanul 10 hold.

A község határát dűlőkre és sessiókra osztották. Hosszőfalu határának 1863. évi szabályozási telekkönyve négy dűlőbe osztja a földeket: I. Dűlő (beltelek), II. Dűlő (szántóföldek), III. Dűlő (rétek), IV. Dűlő (urasági földek, káposztások, erdők, szilvások, zsellérek pótlékai és káposztásai).

A közös úrbéri legelők újboli felosztását kérték a volt úrbéresek 1902-ben. Az 1903. július 7-én készült „Barátságos egyezmény és osztályozási okirat” a káposztásokat és kendereseket 9 új dűlőbe osztotta: Külső Körtvélyes, Paperdő, Belső Körtvélyes, Szigeti Erdő, Nagy Legelő, Nádasok, Belső Abacsony, Külső Abacsony I., Külső Abacsony II. az érdekeltek minden dűlőben a volt jobbágytelek szerint megkaphatták részüket, egy jobbágytelek 32 kishold.

A község vadészterületét egy kövecsesi földbirtokos bérelte.

Hosszúfalu lakossága az 1869 évi első népszámlálási adatok alapján a következő:

A házak száma Lakók száma A népesség Vallás Férfi Nő r.kat. izraelita
139 966 467 499 938 28

Foglalkozásukat nézve a lakosság nagyobb része földműves, a családfők közül 62 földműves gazda. Az iparosok közül a molnárok voltak túlsúlyban (17 molnármester, ugyanennyi molnárlegény és –inas), 4 csizmadia, 3 kovács, 2 szatócs (mindkettőnek boltja volt), 2 takács, 1 szabó, 1 kerégyártó, 1 vegyeskereskedő és 2 kocsmáros (mindkettő kocsmahelysége a lakásában volt). Rajtuk kívül – a családokon belül – 1 varrónőt, 1 házi felügyelőnőt, 1 szakácsnőt és 1 lakatost említenek.

A népesség számának alakulása a következő években:

Év 1880 1890 1900 1910
Lakosok száma 888 1001 950 949
Házak száma 150 165 145 158

Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint az iparban foglakoztatott lakosság száma 39 fő (31 férfi, 8nő). A többség (15-en) a malomiparban dolgozott, de 15-en dolgoztak a ruházati iparban (7 szabó, 4 cipész és egyéb), ketten voltak kovácsok, egy ember ácsként, 6-an pedig a szálloda és vendéglőiparban tevékenykedtek. A fentiekből is kitűnik, hogy Hosszúfalu lakossága mezőgazdálkodási beállítottságú volt.

Az első cséplőgép 1906-ban került a faluba. A következő évben a szeszfőzés is megindult. A helyi fogyasztási szövetkezetet 1912-ben szervezték meg, amely a szeszes italok kis mértékben való árusítására is engedélyt kapott.

Hosszúfalu népességi fejlődését, gazdasági életét a különféle természeti csapások és járványos megbetegedések is nagyban befolyásolták. A 19. század nagy kolerajárványai sem kimélték a község lakosságát, és így ritkított a soraiban. Az 1831-es kolerajárvány volt alegsúlyosabb: 76 halottja volt, július 20-a és szeptember 8-a között. 1848-ban 5 kisgyermek halt meg forrólázban, 1849-ben pedig ismét kolera pusztított a községben, aminek 19 áldozata lett. Az 1866-os kolerajárvány 36 emberéletet követelt. A krónika szerint a kolerajárvány 1870-ben pusztított utoljára. A megye területe járványkerületekre volt felosztva, ami alapján Hosszúfalu a sellyei kerületbe tartozott.

A Vág jelenléte sok szempontból előnyös volt Hosszúfalu lakosainak számára. Biztosította a megélhetést (halászat, mezőgazdaság, vízimalmok működtetése), elősegítette a közlekedést és a kereskedelem fejlődését is. Viszont a természeti erő féktelensége (víz áradása és romboló ereje) próbára tette a község lakosságát. A Vág a falunál „szaggatta” a partot és az Alvégen sok ház dőlt a folyóba. Ettől megriadva az Újsoron és a Külsősoron kezdték építeni házaikat az emberek.

A Vág mentének bal parti lakossága egy ármentesítő társulat létrehozását kezdeményezte, de a gátrendszerről szóló törvény életbelépéséig a veszélyes pontokon töltéseket kellett építeni. Hosszúfalu határában építették az első töltést 1888-ban. Újabb töltési munkálatok 1892-93-ban voltak. A magasnak és erősnek vélt gátat azonban 1894-ben a megáradt folyó a Kiserdőnél átszakította. A helybeliek 1895-ben beperelték a községi bírót, árvízvédelem elhanyagolása miatt.

1912-ben fordított volt a helyzet: Hosszúfalu és Vágsellye közti kompátkelőhelyen olyan sekély volt a víz, hogy a komp képtelen volt parttól partig közlekedni, ezért a jobb parttól 150 méterre komppzsámolyt kellett a vízbe állítani. A Vág vizének megvéltozott sodrása a folyómedret is átalakította, és mély gödröket vájt benne. A közlekedés veszélyességét nézve, a víz áradásáig, leállították a kompot. A híd megépítése egyre fontossabbá vált.

1914-ben farsangvasárnapon volt újabb nagy áradás: a folyó hatalmas jégtáblákat zúdított a töltés tetejére. A levéltári iratokban a „Vágsellye és Járása” c. őjság szerkesztőségétől egy 1914-ből származó felhívást találunk, az áradás következtében anyagi kárt szenvedő Vágkirályfa és Vághosszúfalu községek megsegítésére.

A faluban nemcsak a víz pusztított, voltak esetek amikor a tűz vette át a szerepét. 1875-ben leégett a falu háromnegyed része, amikor szándékos gyújtogatástól kigyuladt egy pajta. A gabona nagy része leégett, aminek következtében a falu kenyér nélkül maradt és három ember vesztette életét.

A tűzvédelmet biztosítandó éjjeli őröket, pandúrok ellenőrizték. 1876-ban alakították meg az önkéntes tűzoltószervezetet. Ennek ellenére 1898-ban ismét tűzvész pusztított.

A tanítás és a közművelődés szempontjából nagy jelentősége volt a templom felépítésének 1800-ban. Az iskola fenntartója a r. katolikus egyházközség volt. A kötelező tanítási idő 6 év volt, ehhez még egy ismétlő év tartozott. A tanulók hetente két napot töltöttek az iskolában: csütörtököt és a vasárnapot.

Hosszúfalu életébe is beleszólt az első világháború. Nagyon sokan bevonultak katonának. A község munkaerő nélkül maradt. A hdba vonultak családjainak megsegítésére a község képviselő-testülete 388 koronát szavazott meg. A járási Vöröskereszt Egylet által Vágsellyén létesített központi kisegítő kórház – itt ápolták a hosszúfaliu sebesülteket is – támogatására a képviselő-testület 155 koronát szavazott meg.