Z národopisu obce / A falu néprajzáról


Poslal(a) Obecný úrad - 19 marec 2008

V predošlých kapitolách sme sledovali minulosť, oživovali sme si historické premene od počiatkov až po dnes. Napriek rozsiahlosti a výrečnosti týchto historických zdrojov, nenachádzame odpoveď na tie otázky, ktoré sú pre dnešného človeka najzaujímavejšie: aký obsah vyplňoval rámec histórie, ako žili a hospodárili, čomu sa tešili, v čo verili ľudia z Dlhej nad Váhom.

Základnú životnú formu tunajších ľudí charakterizovala roľnícka práca. Práca, pri ktorej dedina bola odkázaná sama na seba. Vyslúžilí vojaci, či slúžky zo vzdialených miest sa vždy vrátili domov založiť si rodinu. Týmto spôsobom vniesli obnovenie do hospodárstva a životosprávy roľníckeho života.

Na základe etnografických a historických opisov Matúšovej zemi, kam patrí aj Dlhá nad Váhom – je to severná časť Podunajskej nížiny na Slovensku -, a spomienok obyvateľov sa dá zostaviť, resp. rekonštruovať technika hospodárenia, pracovný postup, chov zvierat, ľudové stravovanie ako aj výročné zvyky a obyčajne z obdobia posledných sto rokov.

Aby sme si mohli predstaviť život dediny ako celok, k tomu je potrebný časovo náročný, podrobný výskum. Zhon dnešného života obmedzuje opis detailov, ktoré práve charakterizujú aj skúmanú obec. Situáciu sťažuje ťažkopádnosť prístupu k staršej regionálnej literatúre. Napriek tomu sme však presvedčení, že predkladaná práca zapôsobí podnecujúco na tých, ktorí túžia po spoznaní svojich koreňov, ako aj o zachovanie kultúrnych hodnôt.

Naše údaje sa vzťahujú na obdobie medzi dvomi svetovými vojnami, no máme pritom možnosť nahliadnuť až do polovice minulého storočia, a rekonštrukcia ľudovej kultúry našej obce sa vytvára na základe výpovedí informátorov z dediny.

O založení dediny ľudová slovesnosť hovorí, že obec založilo 7 resp. 16 husárov, ktorí túto zem dostali do daru. Priniesli si ženy a vznikla obec. Ich mená sa zachovali v priezviskách dediny, ktoré sa dodnes zachovali. V minulosti sa starci dediny modlili, aby pri priženení do dediny nemali chlapčenského potomka, veď to by mohlo ohroziť krásne a starodávne priezviská dediny.

Povesti o historických miestach a osobách nie sú známe, ale o kopci Miklós domb sa hovorí, že sú tam usalašení bezhlaví rehoľníci – s nimi sa ľudia navzájom strašia v dedine. A bezhlaví sú preto, lebo Jozef II. im dal stať hlavy.

Pre dedinu je charakteristická hlboká pobožnosť, ktorá sa v minulosti prejavovala aj v službách farára s omšami: okrem každodenných bolo celebrovaných až päť druhov bohoslužieb v rôznych formách.

V dedine od nepamäti nebolo nikoho, kto by sa bol živil rybolovom, poľovníctvom alebo zberným hospodárením. Tieto spôsoby získavania potravy, boli vždy iba doplnkovým zamestnaním. Táto skutočnosť je prekvapujúca, ak si uvedomíme, že obec leží priamo na brehu rieky Váhu.

Obyvateľov a ich príbytky často ohrozovali aj povodne. K regulácií vodného toku však dochádza až na konci minulého storočia. Regulačné práce viedli „hlavní podnikatelia“ zo župy Csongrád, ktorí zamestnávali aj miestnych obyvateľov. Takmer paralelne s regulačnými prácami prebieha aj výstavba železničnej trate: Bratislava –Nové Zámky, a to na úseku Šaľa nad Váhom – Trnovec nad Váhom – Nové Zámky. Dávala možnosť zamestnať sa mužom z Dlhej v blízkosti rodnej obci, no znamenala pre nich aj majetkový vzostup, veď za zarobené peniaze si mohli zakúpiť pôdu, a tým si založili svoje hospodárstvo.

Muži chodili za prácu aj na vzdialenejšie miesta, na rôzne stavby v priemysle a u železníc, hlavne však do Budapešti. Dievčatá išli za slúžky, buď do blízkeho okolia, väčšinou však tiež do Budapešti. Keďže medzi dvomi svetovými vojnami sa československo-maďarská hranica menila niekoľkokrát, tak dievčatá chodili za prácou do Trnavy, Žiliny, Bratislavy podľa toho, na ktorú stranu dedina práve patrila.

Dievčatá si zvolili radšej prácu slúžky namiesto nádenníčenia, lebo slúžky mali prácu aj v zime. Hoci mládež odchádzala za prácou do vzdialených miest, rodinu si založila doma. Tento fakt, ako aj spoločenskí normy dediny vysvetľujú skutočnosť, že sa uzatvorená spoločnosť dediny zachovala tak dlho.

Po 2. svetovej vojne viacerí šli za prácou do priemyselných oblastí Čiech a na severní Slovensko. Ženy najmä do Martina, ako upratovačky do nemocnice. Z týchto ciest za prácou si niektorí muži priniesli manželky, no a niektoré ženy ostali mimo, tiež natrvalo. Výmena obyvateľstva medzi Československou a Maďarskou republikou sa obyvateľov Dlhej nad Váhom netýkala.

Výroba tovaru a obchod neovplyvňoval život obce. Obec neprodukovala nadbytok, bola sebestačná a so Šaľou ju spájala kompa. Významný tu bol mlynársky priemysel. Väčší gazdovia mali vlastný mlyn. Na posledný lodný mlyn si ešte spomínajú 60 – 70 roční ľudia. Na zimu mlyn vytiahli na breh. Vodné mlyny zanikali objavením parných mlynov v Diakovciach, v Šali a v Trnovci nad Váhom.

Prírastky zvierat predávali na jarmokoch. Najčastejšie to boli jarmoky v Šali, v Seredi, v Nitre, v Galante, v Trnave. Na jarmokoch väčšinu dobytka vykupovali Židi, ktorí zamestnávali aj honičov, ktorí hnali dobytok až do Viedne. Zbytok hydiny predávali tiež Židom – podomovým obchodníkom.

Treba tu nevyhnutne spomenúť aj na pestovanie a predaj sliviek. Toho tu bolo veľmi veľa. Nielen v chotári, ale i okolo každého domu. Na nákup sliviek tu chodili zo širokého okolia. Obec mala vlastnú pálenicu. Vyvíjala činnosť ako účastinná spoločnosť, spočiatku v malej budove, na dvore krčmy. V r. 1930 zakúpili pozemok, na ktorom – v novopostavenej budove – zariadili v poradí tretiu, najmodernejšiu pálenicu.

Najvýznamnejšia výstavba rodinných domov sa datuje na minulé storočie. Vtedy boli vybudované dve ulice: Temeto sor a Új sor. Tá druhá, ktorá dnes tvorí hlavnú ulicu, bola vybudovaná preto, lebo Váh priam odtrhol domy tím, ktorí sa presťahovali na nový rad. Miestni pastieri boli zároveň aj nočnými strážcami. V lete, počas žatvy, túto funkciu vykonávali požiarnici, ktorí si tu pred viac ako 100 rokmi založili svoj útvar.

Strážca ohlasoval každú hodinu večer od 10-tej do 3-tej hodiny rannej. Na obchôdzke ho sprevádzali pomocníci (istrazsák), ktorí boli zadelení podľa domoradov.

Uzatvorená spoločnosť dediny však neznamenala uzatvorenosť od okolitého sveta. Naopak: obyvateľstvu obce bola blízka kapitalizácia poľnohospodárstva, ako aj meštianske prvky života. Môžeme to pripisovať tomu, že veľakrát sa pohybovali vo vzdialenejších mestách.

Najstaršie časti dediny sú: Alvég, Foveg, Kis utca, Gurgyom, Verempart, Új sor, Kulso sor. Je to pôvodne hromadná cestná dedina s troj priestorovými domami orientovanými štítom na ulicu. S obytnou časťou je pod jednou strechou maštaľ, a niekedy aj komora. Komoru – keď mali dosť široký dvor – postavili však oproti obytného domu, tiež orientovanú štítom do ulice.

Zo stavebných techník ja najstaršia platená technika omazaná hlinou, čo ale existuje iba v pamäti informátorov. Stavali domy z nepálených tehál (válog), ba stávalo sa, že váľky vypaľovali v dedine, k čomu bolo vyrúbaných 20 kubíkov dreva. V 50-tych rokoch tehly kupovali už z tehelní. Strechy boli skryté trstinou, zámožnejšie rodiny už vo 20-tych rokoch kupovali šindle.

K zariadeniu bytu, ešte aj medzi dvomi svetovými vojnami, patrila truhlica, ale už sa objavuje šubláda (sublót), a dvojdverové skrine (kasznyi).

Keď podľa počtu rodiny bola možnosť, je od nepamäti zariadená tzv. čistá izba, ale podľa všeobecnej mienky ju používali iba počas pohrebu.

Na konci minulého storočia nebola v dedine ani jedna rodina, ktorá by obhospodarovala viac ako 100 jutrá. Iba niekoľko rodín malo viac, ako 20-30 jutrá pôdy. Najviac rodín malo 5-10 jutrá. S nimi v rovnakom počte boli bezzemní nádenníci, ktorí chodili na prácu do susedného Štrkovca. Najvýznamnejším poľnohospodárskym produktom bolo obilie. Sejba ozimín závisela od sucha v jeseni: od toho, koľko mohli siať. Stávalo sa, že na krajoch ornej pôdy síce siali, no v strede bola voda ako jazero.

Rodina, ktorá obhospodarovala 30-40 jutrá pôdy, mala dva kone (niekedy aj 3), jeden pár volov (nie vždy), 5-6 dojníc a 4-5 jalovíc.

Dedina pred 2. Svetovou vojnou mala jedno stádo hovädzieho dobytka a jedno stádo ošípaných. Stáda síce vyháňali denne na pasienky, v chove dobytka bolo najdôležitejšie kŕmenie krmovinami.

Chov koni bol významný aj v minulom storočí. Potvrdzuje to fakt, že obilie „tlačili“ koňmi (nyomtatás).

Zvyky a obyčaje v dedine by si zaslúžili zvláštnu kapitolu, veď na tomto mieste nemáme možnosť načrtnúť ani tie najvýznamnejšie zvyky. Dúfame však, že budúcnosť nám priblíži uplynulé stáročia Dlhej, a jej ľudovú kultúru aj charakterizujúcimi, detailnými prvkami.



Az előző fejezetben a falu múltját követtük nyomon. De bármennyire beszédesek is egy-egy korszak történeti forrásai, mégsem adnak felvilágosítást arról, ami a ma embere számára mégiscsak a legérdekesebb: milyen tartalom töltötte ki e kereteket, hogyan élt és gazdálkodott, miként ünnepelt és miben hitt a hosszúfalui ember?

Életformájának alapja évszázadokon át a paraszti munka volt. A falu ebben önmagára támaszkodott. A katonaviselt, szolgálónak álló, ám családot alapítani mindig hazatérő falubeliek – ha tompítva is -, de elhozták magukkal a mindenkor megújuló külvilág zaját, mind a gazdaságba, mind a paraszti élet rendjében az új korok követelményeit.

A Hosszúfalut magába foglaló Mátyusföldről – a Kisalföld északi részéről, ill. a történeti Nyitra vármegyéről – szóló néprajzi és történeti leírásokból, továbbá a visszaemlékezők adataiból összeállítható az elmúlt száz év gazdálkodásának technikája és munkamenete, az aratás rendszere, az élelemszerzésnek, valamint a táplálék elkészítésének módja, az ünnepekhez és életkorokhoz kapcsolódó szokások rendje, a hitvilágnak s az élő szájhagyományoknak a paraszti társadalom életét formáló szerepe. Ám, hogy egy falu életének egészét bemutathassuk, ahhoz hosszantartó és beható kutatómunkára van szükség. A mai, rohanó világ adta idő rövidsége viszont épp a falu életére jellemző részletek feltárását nem teszi lehetővé. Nehezíti e munkát a könyvtárrendszerünk nehézkessége is.

Történelmi személyeről, helyekről nem szólnak mondák, csupán a Miklós domb dűlőről mondják: „Ott tanyáznak a fejetlen barátok”. A monda szerint II. József fejeztette le őket, innen származik az elnvezés.

A régmúlt időket idézi ama tradíció, amely szerint a régi öregek annyira őrizték neveiket, hogy még imádkoztak is: a faluba beházasodott idegennek nehogy fiúgyermeke legyen, hogy „az idegenek által ne vesszenek el a szép hosszúfalui nevek”!

A falu társadalmának értékítéletét jellemzi az a falusoroló, amely Hosszúfalu vállásos voltát emeli ki.

A vallásosság a sokféle miseszolgáltatásban is megnyilvánult. Közülük az alapítványi misék, az ingolstadti miseszövetség szándékára mondott misék, a liberás- és fundációs misék érdemelnek említést. Ez utóbbi elsősorban azok fizették, akiknek nem volt gyerekük, de szerették volna, ha haláluk után a pap misét mond értük. Ilyenkor letettek a bankba egy összeget, a pap pedig annak a kamatjáért szolgáltatott misét a lelkük üdvére.

A faluban örök emlékezet óta nem volt olyan ember - család – akik csak halászatból, vadfogásból, vagy gyűjtögetésből élt volna. Az élelemszerzésnek ez a formája már csak kiegészítésképpen jelent meg az utóbbi száz évben. Ez különösen akkor meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy folyó – Vág – parti településről van szó.

A sebes folyású Vág tehát nem volt alkalmas sem a hegyvidéki rekesztő halászatra, sem a dunai, vagy a tiszai módok gyakorlására sem. Kiegészítő élelemszerzésnek azonban még a két világháború között is jelentős szerepet töltött be a halászat. Különösen télen és a bőjti időszakban. A falu krónikája az 1800-as évek táján a lakosok foglalkozásai között említi a halászatot és a vadászatot, amely abban az időben bizonyára a népies vadfogást jelentette. Az idősebb korosztály emlékszik még a téli jeges halászatra is.

Éppúgy, mint a Vág holtágai, a határhoz tartoztak a mocsarak is, bajt viszont az áradások okoztak.

A múlt század második felében többször voltak olyan áradások, amelyek következtében a víz házakat mostt el. Ez később a településkép megváltoztatásához vezetett. A folyó nagyobb arányú szabályozásához csak 1888-ban került sor, amikor csongrádi kubikusok dolgoztak a falu lakosságával együtt a védőtöltés megépítésén. Sokan éltek kubikusmunkából. A szabályozási munkálatok, nem csak a falunak hoztak hasznot, hanem egyéni gyarapodást is jelentettek. A kubikusmunka árán földet vettek, amivel megvetették a családi gazdaság szilárd alapjait is.

A Vág első szabályozási munkálataival egy időben folyt a Pozsony – Vágsellye – Érsekújvár vasútvonal Vágsellye – Tornóc – Érsekújvár szkaszának építése. A hosszúfalui kubikusok vasúti töltést építettek Tornócnál. A fenti lehetőségek tehát már a századforduló idején a szülőfalu közelében kínáltak megfelelő munkaalkalmat a férfiaknak, bár később távolabb is kerestek munkát a vasútnál. De építkezéseken és az iparban is dolgoztak, főleg Budapesten. A lányok szolgálóknak szegődtek. A közeli helyekre is, de szintén dolgoztak Budapesten is. Később amikor a két világháború közt változott a csehsclovák-magyar határ, és a falu felváltva, hol Magyarországhoz, hol Csehszlovákiához tartozott, Budapesten kívül Zsolnára, Pozsonyba, Nagyszombatba is mentek dolgozni, az országhatár elhelyezkedésétől függően. Szolgálúnak egymást is elszerezték, de voltak olyan asszonyok, akik ezzel foglalkoztak.

A lányok egyébként inkább szolgálni mentek, mint napszámba. Szolgálni nagygazda-lányok is elszegődtek, de inkább az ment aki rászorult. Az hogy valaki szolgálónak ment, nem jelentett rangot, de előitéletet sem. Szolgálni eljártak, de családot itthon alapítottak, s ez egyfajta erkölcsi tartást is jelentett, amelyhez hozzájárult a mély vallásosság és a szülői intelem. Volt aki egész időre elszegődött, de volt, aki kikötötte, hogy aratásra haza kell jönnie, hiszen itthon is szükség volt a munkájára. Aki Budapestre ment, ritkán jött haza. Előfordult, hogy karácsonykor sem volt otthon. Volt, aki éveken át ugyanánnál a családnál szolgált. Ha ügyes volt, megtanult főzni (még szakácsnő is lehetett belőle), pénz adott haza, így segítette az otthoniakat. Az évek hosszú során a szolgálólányok urasabban jöttek haza, más volt a viselkedésük, öltözetük stb.

A változások csak kis mértékűek voltak, éppen csak annyi, hogy a polgárosultabb életmód felé mutassanak, a falubeli normáknak azonban még megfeleljenek. A változásokat leginkább a viselet tükrözi.

A falu társadalma a legutóbbi évtizedekig egységes volt. Ennek egyik oka, hogy más falubeliekkel igen kis mértékben házasodtak. A másik fő oka, hogy a fenntiekben rejlik; ha el is jártak az iparba dolgozni, vagy szolgálónak még családalapítás előtt, hazatérve várta őket a megtartó közösség. Meg kellett feleniük a falu, de még inkább a család normáinak.

A család nagyon korán elkezdte a gyermekek belenevelését a paraszti életbe. A gyermek a szülőknek, nagyszülőknek egyformán mély tisztelettel tartozott. Szüleit mamának, idesapának, nagyszüleit öreganyának, öregapának szólította.

A második világháborút követő időszakbantöbben mentek dolgozni a cseh és a szlovák iparvidékre. Többen jártak Pozsonyba is, de a vágsellyei nitrogéngyár, a Duslo megépítése után ott, vagy a közeli városok iparüzemeiben találtak munkát. Ebben az időszakban folytak a Vág ármentései, és a mocsarak végleges lecsapolása. Sokan itt találtak munkát, mint ahogyan sokan szegődtek el napszámosnak az egykori nagybirtokra és Kövecsesre is, amely Hosszúfalu határával szomszédos.

Az árutermelés, az ipar és a kereskedelem nem befolyásolta jelentősen a falu életét. Számottevő fölösleget nem termeltek, de nem is szorultak sem a gabona, sem a takarmány, sem a konyhakerti növények más vidékről való beszerzésére. Az iparosok közül kovács, ács és asztalos dolgozott a faluban, patkolni viszont később is Kövecsesre jártak. Noha a határ bőven adott nádat, gyékényt, vesszőt – nagy kiterjedésű erdők voltak itt – ezek feldolgozása kizárólag saját használatra történt, árutermelésre soha. Kosarat, apróbb eszközöket maguk készítettek, faeszközeiket pedig a városban vették. Teknyővájó nem volt a faluban, a teknyőt az északabbi, hegyesebb településekről hozták. A szolgáltatásokért csizmadiához, szabóhoz Sellyére mentek. A két települést komp kötötte össze. A fával való kereskedelem az északi területekről még századunk első évtizedeiben is élénk, mert a módosabb családok házaikat már zsindellyel fedték.

Jelentős volt a malomipar is. Az emlékezet 16 hajómalmot tart nyilván, de a két világháború közti időszak végére már csak kettő maradt meg belőlük. A nagygazdáknak saját malmuk volt, fogadott molnárral. A vízimalmok megszűnését a gőzmalmok létesítése okozta – Deákin, Sellyén, Tornócon voltak ilyenek.

Az állatszaporulatot a vásárokon értékesítették – Sellye, Szered, Nyitra, Nagyszombat, Galánta vásárait látogatták. Tavasszal a dorottyai vásáron adták el a fölösleget. Első nap volt az állatvásár, második nap a kirakodóvásár.

A baromfifölösleget a falut járó tyúkásznak adták el. A hízólibán, tyúkon, kacsán és tojáson kívül a borjút is felvásárolta. A túrót, vajat, tojást Sellyére vitték eladni, de helyben az üzlet is felvásárolta és el is adta olyanoknak, akiknek nem volt. A falu nem tanúsított különösebb piacozó-kereskedő szellemet. Háború alatt az asszonyok Pestre jártak az élelmiszerrel kereskedni. A fentieken kívül még a szilva értékesítése érdemel említést. A falu határában és a házak körül bőséggel megtermett az eladni való szilva. Ha nem sikerült eladni, lerakták hordókba és kifőzték pálinkának.

A falu legszámontartottabb építkezései a múlt század küzepe táján folytak, amikor a Vághoz közeli házakat elmosta a víz, és a falu egy része új utcát épített: az Új sort. A házépítést emlékezet óta a kölcsönös segítségen alapuló közösségi munka jellemezte. Ez a szokás máig megmaradt.

A víz mellett a tűz jelentette a másik legnagyobb veszélyt. A tűz és a tolvajlás ellen a bakter őrködött, aki egyben a falu pásztora volt, segítői pedig a két istrázsa, akik házsorjában mentek, minden éjszaka más-más háztól. Nyáron az aratás idején a tűzoltók őrködtek. Két pásztor volt a faluban, felváltva voltak bakterek. Este 10 és éjjel 3 óra között kellett minden órát kiáltaniuk.

Az előzőkben többször szó volt arról, hogy a falu társadalma a legutóbbi évtizedekig egységes, zárt képet mutatott. Ez korántsem jelentett azonban bezártságot. Sőt! Igen nagy fogékonyság mutatkozott mind a paraszti polgárosulás iránt, mind a gazdasági, és a társadalmi életben. Ez leginkább a különféle egyesületeken és társulásokon keresztül mérhető le. Egy ilyen társulásnak nevezhető az a részvénytársaság, amely a századfordulótól kezdve pálinkafőzőt üzemeltetett. A részvénytársaság megerősödését mutatja, hogy a vállalkozás néhány év alatt kinőtte az első épületet – amely egy kis ház volt a kocsma udvarán, és mindenki maga főzte benne a pálinkáját. Az első évtizedekben egy csládi házat vettek meg, ahol mindig egy katlanban főzték a pálinkát, 1930-ban viszont már egy telket vettek, amelyen a pálinkafőzés céljáre új házat építettek. A berendezést egy Nyitra környéki rézműves szállította. De a korszerű berendezés ellenére, a réggebbi típusú főzésről ízesebbnek tartják a pálinkát.

Újabb társulások a két világháború alatt alakultak, s ezek a mezőgazdaság hatékonyabb munkáját célozták. Amíg korábban a gabonát lóval nyomatatták el, addig a két világháború között a megerősödött gazdaságokban már kétféle társulás is alakult cséplőgépek megvásárlására. Ezeket közösen használták és kezdetben még az EFSz is használta őket.

A falu településképe, az 1886-os tagosítási térképen, a még ma is érzékelhető halmazfalu képét mutatja. Csupán az Újsor épült utcás, teres elrendezése szerint. Nagyarányú telekrendezések, csak a két világháború között voltak. A Temetősort pl. Az 1920-as években az uraság földjére építették. A krónika szerint Hosszúfalu a régmúlt időkben a Harmadik osztályú dülőben az Acsiti dombokon terült el, mert itt mindenüt víz volt. Valammikor csak Alvég és Fölvég volt, majd a Kisutca, Gurgyom, Verempart, Újsor és Kilsősor. Ezek a falu legrégebbi részei.

A szalagtelkek merőlegesek voltak az utca vonalára. A Kilsősoron ahol inkább a szegényebbek laktak, több család is lakott egy udvarban. Általában egy udvarban egy család lakott.

A telek határán, az utcára merőlegesen állt a háromosztatú lakóház: első ház, pitvar, hátsó ház. Ezután a lakóházzal egy fedél alatt következett a padlásfeljáró, a kamara és az istállók. Kicsit távolabb a lakóházzal egy sorban volt a szemház - újabban pajtának nevezik. A kamara helye az udvar és a gazdaság nagyságától függött. A sövényfalú házakat náddal fedték, amelyhez bőven termett nádat a falu mocsaras határa. A század első évtizedeiben égetlen téglából – válogból – építették a házakat. A házaknak régen egy ablaka nyílt az utcára, egy az udvarra. Később már mindkét ablak az utcára nyílt.

A lakóházak berendezése a vizsgált időszakban erőteljes polgárosodást mutat. Annak ellenére, hogy a múlt század közepéről származó házassági szerződések még ládabeli ruhákról szólnak. Azonban a lakóházak berendezése között jelentős helyet foglal el a sublót és a kasznyi.

A tiszta szoba szerepét emlékezet óta az első ház töltötte be. A ház tüzelőberendezése már a századforduló táján átalakult. Még a nyitott, kéményes pitvarba is beépített sporhelt volt, együtt a kemencével, amelynek teste csak nagyon kis mértékben nyúlt át a hátsó szobába. Az első szobát rendszerint nem fűtötték, a hátsó szobában a kemence fala, ill. A kemence mellé állított csikósporhelt melegített.

A családok ritkán voltak egysejtűek. Kezdetben a fiatalok a házasságkötés után az öregekkel maradtak. A módosabbak – arra az esetre, ha valamelyikük utód nélkül halnak meg – a másik járandóságát házassági szerződésben rögzítették. A gazdálkodást az együttmaradó családok közösen végezték. A falu földművelése igen jelentős volt, amit a Vágon levő malmok nagy száma is mutatja.

A falu gazdatársadalma a két világháború között egységes képet mutat. Száz holdat meghaladó, működő uradalom vagy gazdaság nincsen ebben az időben. Csak néhány család gazdálkodott 20-30 holdnál nagyobb területen, a többség 5-10 holdas. Kisebb területen gazdálkodó kevés van, viszont földnélküli mezőgazdasági munkás annál több, ők a kövecsesi birtokra jártak dolgozni.

A földek osztályba sorolása már nem függ össze a minősséggel, s ez természetes, ha figyelembe vesszük a lecsapolásokkal megváltozott telajviszonyokat. Az egykori mocsárvilágre ma már csak a dűlőnevek emlékeztetnek: Kopola, Gyócsi lapos, Jazera, Jazerai másik. A vizsgált időszakban még a szántókon is sok volt a vízjárta terület. Volt úgy, hogy a föld két végét bevetették, a közepén meg a bíbic és a béka szólt. Az őszi vetés területnagysága attól függött, mennyire volt száraz az ősz, mennyit lehetett elvetni. A parasztgazdaság földművelése és az állatartás szorosan összefüggött. Egy 30-40 holdas gazdaság a következő állatállományt tudott eltartani: 2 ló, pár ökör, 5-6 fejőstehén, 4-5 növendékállat.

A két világháború között a gazdák már többféle takarmánynövényt termesztenek és rétgazdálkodás folyik. A falunak két pásztora és két csordája van: tehén csorda és disznó csorda. A lótenyésztés még a múlt században is jelentős volt, ezt egy fonyos gazdasági tevékenység indokolja: a gabona lóval való nyomtatása.

A falu népélete, az ember életéhez, a naptár jeles napjaihoz fűződő szokások bőséges tárháza külön fejezetet érdemelne…..