Izsóf Alajos


Poslal(a) Obecný úrad - 19 marec 2008

IZSÓF ALAJOS
1870 - 1945

A szeminárium dísze

Izsóf Alajos 1870. július 21-én született a Nyitra-megyei Vághosszúfalun, négygyermekes paraszti családból. Középiskolai tanulmányait Győrben kezdte. Acsay Ferenc, a győri bencés gimnázium igazgatójának hatása és biztató szavai nyomán határozta el, hogy pap lesz. Hatadikos gimnazistaként kérte felvételét az esztergomi papnevelő intézetbe. Elöljárói hamarosan felfedezték tehetségeit, a benne lobogó tüzet és a rajongást, amellyel az egyházat és hazája, népe sorsát nézte és látta. Rómába küldték, hogy a Gregoriánán fejezze be hittudományi tanulmányait 1891-ben. Érdemes idézni egy évtizeddel később írt visszaemlékezését, hogyan indult neki az Örök Városnak. Jellemzi fiatalkori lelkületét, világszemléletét: „Mikor először pillantottam meg Itáliának klasszikus földjét, 1891. október 30-a volt, kora hajnalban. Jól emlékszem rá! A levegő tele volt édes dallal, nagylevelű platánok szelíden bólintgattak felénk, a föld – ámbár jócskán derekán voltunk az ősznek – gyönyörű zöld pázsittal kedveskedett. Az eperfákon minden harmatcseppet pirosra festett a hajnal. Mintha angyalkezek csupa vörös rubintokkal szórták volna tele éjjel őket. Kincsükkel megrakodva nyugodtan álltak glédába a végtelen hosszú öntözőcsatornák partjain. Imitt – amott csodálatos alkotású csapott tetejű kőtornyok meredtek föl a tiszta kék égbe. És amint cserepes fejüket belemártották a kelő nap fényözönébe még titokzatosabbnak tűntek föl. Úgy tetszett, mintha évszázadok kővé meredt története ülne fönn rajtuk, és a kiállott viszontagságok, fölemelő tudatában oktatná e magas kőkatedrákról az alattuk elvonuló nemzedékeket. Levegő, ég, fény, fa, fű, hang valami varázslatos harmóniává szövődött össze. Hamarjában azt hittem, hogy tündérkertbe szaladt bele az Alpokból leguruló vonatunk. Itt talán nem is olyan emberek laknak, mint mi vagyunk.“ (Zászlónk, II. Évf., 1. sz. Az új szentatya élete)

A Gregoriánán azonban, amelyeknek hallgatóit piros reverendájukról akkoriban „bíboros tojásoknak“ nevezték, csak az abszolutóriumig jutott el. Teológiai doktorátust nem szerzett. Nem elmélkedő és elmélyülő tudós, nem teológus természet, hanem szervező, újságíró, mozgalmi ember , érzelmi töltéssel, rajongással és nem kis önérzettel teli egyéniség

Roszival rektor, az esztergomi szeminárium vezetője, ezt írta róla tanulmányai befejezése után: Ornamentum et decus seminari – a szeminárium dísze és ékessége. 1896. június 28-án történt felszentelése után felettesei vidéki pasztorációba küldték. Egy ideig a főegyházmegye egyik legjobb helyén, az Esztergom megyei Bajnán káplánkodott, ahol egyszerre három egyesületet irányított: Katolikus Népkört, a Katolikus Ifjúsági Egyesületet és az Erzsébet nőegyletet. Hozzátartozói és ismerősei visszaemlékezése szerint akkora lendülettel látott a népművelő munkához, hogy összeütközésbe került miatta egyes konzervatív feletteseivel. Ugyanakkor életreszóló barátságot kötött Huszár Károllyal, a későbbi nagyhatalmú katolikus közéleti férfiúval, aki akkor nagyon szegény éa nagyon lelkes falusi tanító volt Bajnán. Annyira szegény, hogy Izsóf káplán kölcsönözte neki télikabátját, ha bejött Pestre előadást tartani. A kabátkölcsönzéseket Huszár nem felejtette el akkor sem, amikor Izsóf családjával együtt nehéz körülmények közé került.

A bajnai epizód hamarosan véget ért Izsóf Alajos életében. Az 1902-ben megjelent Katolikus Magyarország című kiadvány azt jegyzi fel róla, hogy budapesti hitoktató, a Néppárt című lap szerkesztője, az Országos Pázmány Egyesület választmányi tagja.

Nem neki való lap volt a Néppárt. Hamarosan el is sodorta onnan a magyar katolikus újjászültés századfordulói hulláma.

Egy lelkes gimnazista csoport még 1896-ban azzal a kéréssel fordult az egyik pesti hittanárhoz, Sólymos Oszkárhoz, hogy álljon az élükre és létesítsen velük kongregációt. Sólymos nagy álmokért és célokért lelkesedő és tevékeny papi lélek volt, belevetette magát a munkába. Megszerezte az akkor már tekintélynek örvendő és karrierje küszöbén álló Prohászka Ottokár támogatását, nemkülönben Majláth Gusztáv Károly akkor gyulafehévári segédpüspökét. Fisher-Colbrie Ágostonét, Glattfelder Gyuláét, aki akkor a Központi Papnevelő Intézet tanulmányi felügyelője volt, s még egy sor tehetséges papét és világiét. Ebbe a munkába kapcsolódott be Izsóf Alajos is, a polgári iskolás kongreganisták praesese lett s hamarosan a budapesti Mária Kongregáció házfőnöke.

A Zászlónk

A legnagyobb jelentőségű munka azonban nem a házfőnökség és nem a praesesség körében várt rá, hanem nagy gondolata, a Zászlónk szolgálatában, amelynek ő volt a megalapítója és két évtizeden át szerkesztője.

A lap tízéves jubileumával kapcsolatos visszaemlékezésében azt írta, hogy a játszótéren, a labdázó, sportoló diákok figyelése közben született meg benne a gondolat: lapot kell adni a magyar katolikus fiatalságnak.

Sokatmondó vallomása, különösen ha egybevetjük a lap által szerkesztett majdnem húsz évfolyamának tartalmával, mondanivalójával, a szolgálattal, amit a magyar katolikus fiatalság érdekében végzett. E megjegyzésből értjük meg azt is, miért ért el akkora sikert a fiatalok körében a lap, amely 7000 példánnyal indult, a II. évfolyamban elérte a 12.000-es, a III.-ban a 14.000-es, a IV-ben a 17.000-es, az V-ben a 18.000-es, a VI-ban a 20.000-es, a X-ben a 26.000-es pédányszámot.

A Zászlónk első száma 1902. szeptember 15-én jelent meg Prohászka Ottokár programadó vezércikkével. Nemigen mondott többet lelekes hangon írt általánosságoknál: „Magyar Ifjúság! Neked élned, virágoznod, boldogulnod kell, elhervadnod, elpusztulnod nem szabad!“

A lap sikerét Izsóf Alajos szerkesztői magatartása alapozta meg. Nem a katedra, nem a tanári, apai, szülői tekintély magasságából, hanem valóban a játszótéri pajtás közvetlenségével közeledett feléjük, annak szintjéről mint egyenrangú, bizalmas jóbarát. Még akkor is egyenrangúként, közülünk valóként, fiatalként szólt hozzájuk, ha bírálta őket, vitába szállt velük. Mert ezt is megtette. Elutasította a komolytalan álközvetlenséget, az erőltetett „jópofaságot“, a megjátszott fiatalságot. „Nem voltunk mi soha cimborák, se pajtások csupán – jellemzi a fiatalokhoz való viszonyát az ötödik évfolyam szerkesztői cikkében. – Nekünk ez mind kevés volt. Mi kezdettől fogva jó barátok voltunk. Szent eszméink mélységeiben kerestük és találtuk meg egymást. Az igaz lelkek mindig itt értik meg az igazi lelkeket. Ásítozó fattyú-lelkek óránként változó, sekély érzelmeiben nem teremhet olyan drága gyöngy, aminő a barátság.

A szerkesztő igyekezett fiatal olvasóit a maguk érdeklődési területein a legmagasabb szinten kiszolgálni. Nem tett engedményt a színvonal rovására azon a címen, hogy „jó lesz a fiataloknak a gyengébb írás is“, mert hogy „úgyse értik meg a magasabb rendűt“. Lehetőleg tökéletes, teljes értékűt akart nyújtani és biztosítani a fiataloknak elvi mondanivalóban, szórakoztató és vidám írásokban, játékokban, versengésekben egyaránt.

Kitűnő tollforgatókból, illusztrátorokból toborzott munkatársi gárdája – Prohászka Ottokár, Majláth Gusztáv, Fisher-Colbrie Ágoston, Glattfelder Gyula, Fieber Henrik, Platz Bonifác, Kincs István, Donászy Ferenc, Orbán Dezső, Sebők Imre, Horn Antal. Tury Peregrin, Oberle Károly, Kanizsai Ferenc, Péch Aladár, Sárándy István, Halácsy Endre, Dús Ferenc, Márton Ferenc, Márton Lajos, Győrffy György – nemcsak lelkesen, de minden tehetségét latbavetve támogatta a szerkesztő célkitűzéseit. Korántsem adta a lap mindazt, amit adnia kellett és lehetett volna, de amit a maga helyzetének és körülményeinek keretei – korlátai között nyújtott, azt áthatotta a fiatal olvasó megbecsülésének, bátran mondhatjuk: tiszteletének szelleme.

Mi volt az amit nyújtani tudott? Mindenekelőtt nagyon színesen, változatosan közvetített tájékoztatást a természettudomány és a technika területéről. Földrajzi, néprajzi cikkei, riportjai máig is – és felnőtteknek is – lebilincselő olvasmányt jelentenek. Az orosz – japán háborúról és a balkáni konfliktusról szóló beszámolói bármely felnőtteknek szóló lapban megállták a helyüket.

Irodalmi programja mind hazai, mind külföldi vonatkozásban eléggé hézagos és egyoldalú volt. A hazai katolikus tollforgatók közül Kincs István, a külföldiek közül Sienkiewicz írásai jelentek meg legtöbbször. Még a Magyar Szemle úttörő munkája nyomán kialakult katolikus táborról sem tájékoztatta olvasóit. Megteremtette azonban a maga ifjúsági irodalmát. Donászy Ferenc, különösen pedig Orbán Dezső egyes regényei, amelyeket folytatásokban közölt a lap (Az ezüst flotta kincse), még ma sem vesztették el frisseségüket.

Külön kell szólni a lapnak azon írásairól, amelyekben diákéletet és az egyes diáktípusokat vette tollhegyre. Igaz évekig tartó kisérletezés eredményeként, amelynek során gyengécske írások is napvilágot láttak, néhány remek figura született meg a lap hasábjain: Horog Karcsi, Záp Feri, Uppman kapitány.

A Fakadó Rügyeket, a lap pályázat – rovatát szellemi versenypályává, a szerkesztő és a fiatalság párbeszédének fórumává tudta emelni Izsóf Alajos. Itt nevelt a lap magának, de itt indított el a katolikus és egyetemes magyar kultúra gazdagítására is jó néhány kitűnő költőt és írót. Nem egy kitűnő pap, képzőművész és tudós neve is – még mint gimnazistaként jelent meg a nyomtatásban. Néhány név a hosszú sorból: Sík Sándor, Sík Endre, Serédi Jusztinián, Harsányi Lajos, Mécs László, Tamási Áron, Pavel Ágoston, Anka János, Balog Albin, Balanyi György, Reményi József, Harangi László, Radványi Kálmán, Szalay Mátyás, Molnár C. Pál, Emmanuel Béla, Eisenbarth Ágoston, Pázmándy István, Benyovszky István, Jánosi Gyula, Sárközi Pál, Pattantyús Géza.

A magyar parasztért

A társadalmi kérdések kezdettől fogva foglalkoztatták Izsóf Alajost. Nem véletlen, hogy már bajnai káplán korában belevetette mágát az iskolán kívül népművelés munkájában. Az se, hogy kongregációba a szegényebb rétegekből való fiúk vezetését, gondozását vállalja. Lelkének egyik álladó gondja: a magyar szegénység és a szegény ember sorsa. Az egzakt tudományosság e téren éppúgy nem volt kenyere, mint a teológiában, de meleg szívvel, segítőkészséggel hajolt minden rászoruló felé, hevesen s egyre keserűbben tiltakozott minden olyan jelenség ellen, amit a felebaráti szeretet megsértésének látott.

A szegények szeretete és a szegénység elleni tiltakozása újra és újra megnyilatkozik azokban a riportjaiban, amelyekben az 1904-ben tett világkörüli utazásáról számolt be a Zászlónk hasábjaiban, majd külön könyvben (Túl a nagy vizeken. Az Élet kiadása, 1916).

Az amerikai indiánokról, sorsukról részvéttel és sajnálattal teli megjegyzései és észrevételei olvastán az olvasóban az az érzés támad, hogy az „indián romantikát” nemcsak játéknak, figyelemelterelésnek szánta a magyar diákok indiánkultuszának egyik legnagyobb hatású propagátora. A romantikus sztaniolba csomagolt komoly tanulságot az amerikai rezervátumok indiánjairól adott beszámolója végén így összegezi: „...mindenkinek meg kell halnia, aki a természet rendjét el nem fogadja. A természet rendje pedig az, hogy az ész több, mint az izomerő: a lélek több, mint a test”. Még komolyabb figyelmeztetéseket találunk ázsiai riportjaiban. Az éhségétől haldokló hindu koldusba, akit a Gangesz partján látott, a bibliai szegény Lázárt mutatja meg, aki vádolja az európai dúsgazdagot: „Te európai ember! Tudod, mit bírsz a te Krisztusodban?! Hajtsd meg térdeidet, és ereszkedjél s földre. Az Örökkévaló, a Végtelen, az Önmagától Fénylő minden emberek Atyja. De mi ezt nem tudjuk, ti pedig tudjátok. Mert titeket már erre megtanított a ’Mester’, de minket még nem. Azért vagytok ti dúsgazdagok, mi pedig szegény Lázárok. De vigyázzatok! Istentől vett javaitokat esztelenül ne pazaroljátok! Jöhet egy nap – Mesteretek mondja -, hogy a tobzódó európai dúsgazdag eltemettetik a pokolba, a szegény ázsiai Lázárt pedig elviszik Ábrahám kebelébe az angyalok. Azaz elvétetik ama világrész fiaitól az Isten országa s más népnek adatik.....”

S riportkönyvének első lapjain, amelyeken elmondja, hogyan indul ki hajója a Slavonia, Fiuméből, ott kísért a fehérruhás kivándorló magyar paraszt. „Fiume tornyai elmosódnak. Estére kelve, már Isztria félszigete is messze a hátunk mögött marad. Feljő a teli hold – hangzik a kivándorlók dala: »...balsors akit régen tép, hozz reá víg esztendőt, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt...«. fürge szárnyú esti szellők hátukra kapják a dalt, viszik a locsogó hullámokon haza, de ezeket a hangokat már nem hallja a haza....”

A Zászlónk hasábjain elébb közvetve, hol Deák, hol Apponyi dicséretébe rejtve próbálja megközelíteni egy szociálisabb magyar modell felvázolását. Álláspontját azonban egyre határozottabban és nyiltabban fogalmazza meg. Mi sem jellemzi jobban fejlődését, mint az a pályázat, amelyet 1910-ben hirdetett meg a Zászlónkban. A felhívásban egy képet közölt a lap hasábjain. A kép egy parasztfiút ábrázolt, a lap fiatal olvasóinak azt kellett elmondaniuk a Fakadó Rügyekben, milyen gondolatokat váltott ki belőlük a parasztfiú képe. A pályázat kiértékelő elemzése egyúttal vallomás. Érdemes idézni:

„Mit akart a Zászlónk ezzel az igénytelennek látszó pályázattal? Kereste, hogy mennyi a magyar ifjúságban a szociális érzék. Tudni akarta, hogy Magyarország serdülő intelligenciája milyen szemmel néz egy kis parasztfiúra, mit lát benne, micsoda érzéseket és gondolatokat vált ki belőle a vele való érintkezés. Kereste, hogy az emberek értékelésénél milyen alapon áll a tanulók átlaga. Tudja-e becsülni azt, ami az emberben Ember és nem cókmók.....

Él-e benne az átérzett, véréből előillatozó vonzalom gyámoltalan, tudatlan és elmaradt testvérei iránt? Sejt-e benne nagy, megoldandó feladatot, hogy az ilyeneket szíve nemességével emelni kell és részeseivé tenni sok-sok gyönyörűségnek, örömnek, amit az élet mindenkinek nyújt, ha egymást nem nyomják a porba és a nyomorba.

Egyszóval, fiúk, a Zászlónk tudni akarta, hogyan állunk az evangéliumi felebaráti szeretettel? Kevés pályázatot kaptunk, amely kívácsiságunkra megnyugtató feleletet adott.

Nem a szív természetes, meleg, közvetlen érzései bújtak elő a Zászlónk hívására, hanem görbedt paragrafusok, amelyekbe egy meghalt nemzedék fogalmai vannak beleaszalódva a testvériségről, humanizmusról stb., stb.

Minek kérődzeni a még mindig a letűnt korok öreg érzelmein? Minek ernyedt románcokat zengeni a falusi élet örömeiről? Ki hiszi el ezt ma, hogy jobb tehénpásztornak lenni, mint például gimnazistának? Aztán hogyan vehet föl akár ezerholdas földesúr fiacskája a vele körülbelül egyívású béresgyerekkel szemben olyan cicázó, atyáskodó, vállveregető hangot? Quo jure?

Nem, nem fiúk! Ez a széles mosolyú legényke nem pusztán »érdekes jelenség« többé. Nem az a ’boci’, amelyet a rajzórákon modellnek állítanak be. Ez már ember, ez valóság testvér, az érző egyede azoknak a millió és millió testvéreinknek, akik a műveletlenség alsóbb lépcsőfokain állnak és várják, hogy a műveltek emeljék föl – közelebb magukhoz, szívükhöz és részesítsék őket az emberi javak mindazon fajtájában, amelyek az embert emberré teszik. Ez az intelligencia feladata – a serdülő intelligenciáé is.

Mindezt pedig nem privát passzióból, hanem azért, mert ez a természet törvénye és ez az evangélium tanítása és az élő Isten akarata.”

Az Élet szerkesztőségében

A Zászlónk szerkesztőinek, ha komolyan vették a célt, amelyet maguk elé tűztek: egy új, korszerű katolikus magyar intelligencia kinevelését, szembe kellett nézniük az akkori magyar katolicizmus szellemi, irodalmi és társadalmi maradiságával. Be kellett látniuk, hogy nem elegendő csak az ifjúsággal foglalkozniuk, meg kell kezdeniük küzdelmüket az egész katolikus társadalom szellemi megújhódásáért.

Ebből a felismerésből született meg az Élet, amelynek első száma 1909. január 3-án jelent meg, Andor József szerkesztésében, Prohászka Ottokár karácsonyi hangulatú vezércikkével, amelyben a betlehemi barlangra utalva nem habozik kimondani: „E fölséges színen kimondhatatlanul gyámoltalan a mi nagyra hivatott intellektualizmusunk s csak kompromittálhat....” A lap tulajdonképpeni programját azonban a Kultúra-rovat „A régi jó Magyar Szemléről” szóló írása árulja el: „Hálátlanság volna, ha meg nem emlékeznénk e jelentős pillanatban a már megszűnt, de egykoron sokunknak annyira a szívéhez nőtt első keresztény szépirodalmi lapról, a Magyar Szemléről... Nem szakadtunk el a Magyar Szemle irányától. A régi gárdából sokan összetalálkoztunk e lap hasábjain. Mindaz, ami abból hiányzott, itt megvan. És körülöttünk az új írói nemzedék is, amely forrongó úttalanságában itt találja majd meg a teret talentumának nyugodt fejlesztésére... Az új küzdelemre kilépő új harcos, az Élet tisztelettel hajtja meg zászlóját immár csaknem feledésbe merült ősének, a Magyar Szemlének emléke előtt. Fel akarja újítani nemes tradícióját. Meg akarja mutatni, hogy a magyar keresztény talajban életrevaló kultúra sarjad és hogy azok az eszmék, amelyek közel ezer éven át lendületet adtak nemzeti irodalmunknak, ma sem vesztették el varászukat...”

Az Élet folytatása volt a Magyar Szemlének, kiállítását tekintve éppúgy, mint abban a célkitűzésben, hogy a katolikus irodalmi törekvéseket bekapcsolja az egyetemes magyar irodalom életébe. Igyekezett összefogni a Magyar Szemle teljes régi gárdáját azokkal a fiatalokkal, akiket Izsóf Alajos indított el az irodalom felé szinte gyermekkorukban, mint Sík Sándort és Harsányi Lajost. Nem zárkózott tábornak, várnak, hanem pólusnak akarták a lapot a szerkesztők, pólusnak, ahonnan bírálat, indítás, jóhatás áramlik a többi orgánum felé.

Különösen a Nyugat felé kívánta betölteni ezt a feladatot. A második évfolyamában olvassuk a Nyugat könyvkiadó vállalat megalakulásáról szóló glosszájában: „Ma már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az összes magyar lapok közül az Élet volt az, amely kezdettől fogva a legigazabb álláspontra helyezkedett a Nyugattal szemben. Nem néztük le, nem is gúnyolódtunk a gúnyolódókkal. Állásfoglalásunk nyílt, becsületes, megbecsülő és őszinte volt. Be kellett látnunk, hogy a Nyugat új értéket jelent, megbecsültük íróikat, akiket ügyes kézzel csoportosítottak zászlójuk köré. Nem egy közülük állandó, erős támasza volt az Életnek. Nem a pártállást néztük, hanem az értéket... De éppen ez az elfogulatlanság tett képessé arra, hogy ugyanolyan biztos látással nézzük hibáit is...”

A Nyugat fő munkatársa Móricz Zsigmond, regénye: a Harmatos rózsa volt. Rajta kívül állandó munkatársa az Életnek a Nyugat írógárdájából: Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Kárpáthi Aurél, Hevesi Sándor, s nemegyszer jelenik meg a lap hasábjaiban Juhász Gyula, Móra Ferenc, Török Gyula, Oláh Gábor, Lampérth Géza, Földi Mihály, Lányi Viktor és Lányi Sarolta neve.

A hatalmas tőkével és lendülettel indított Élet anyagi ereje azonban a második évfolyam végére kifogyott. Az a veszély fenyegette, hogy ugyanolyan sorsa jut, mint elődje, a Magyar Szemle utolsó parádés fellobbanása. A lap alapítói Glattfelder Gyula és Prohászka Ottokár mágától értetődő természetességgel azt a munkatársukat szólították elő a lap megmentésére, aki ifjúsági lapjuk szerkesztésében olyan gyors és látványos sikert ért el. Az Élet 1910. augusztus 28-i számában Andor József, egyéb elfoglaltságára hivatkozva, bejelenti lemondását és hogy a lap irányítását Izsóf Alajos veszi át „aki a Zászlónk ifjúsági lappal, annak szerkesztésében és terjesztésében egyaránt Magyarországon tüneményes sikert ért el. Energiája, erős hite és szeretete a magyar katolikus szépirodalom iránt és főként, hogy egész idejét és erejét ezután kizárólag e fejlődésben levő magasztos célnak szentelheti, biztosíthat mindnyájunkat az Élet jövőjéről...”

A búcsúcikk közli azt is, hogy „a személyes változás a lap életében egyébb változást nem jelent, minthogy szilárdabb alapokra helyezkedik. Célja, iránya marad a régi, és az új szerkesztőségben mindenki szíves fogadtatásra talál, aki a célját és irányát szolgálja tollával. Köszöntöm különösen szíves szeretettel azokat a fiatal írókat, akiket az Élet mutatott be az irodalomnak. Sok reménységgel néztünk fejlődésünk elé, közülük akartuk a modern katolikus írógárdát felnevelni, s legyenek meggyőződve, hogy a lap szerkesztősége ezután is örömmel és büszkességgel várja és közli ifjú tehetségük minden nemes termékét.”

A lap valóban hű maradt az új szerkesztő idejében és a Magyar Szemlében megkezdett katolikus irodalmi törekvés hagyományaihoz. Munkatársi gárdája még csak bővült. Izsóf neve először mint felelős szerkesztő az 1912. július 7-ei számtól kezdve mint főszerkesztő olvasható a lap impresszumában, amikor a felelős szerkesztői tisztet Pethő Sándor veszi át és a főmunkatársi poszton újból megjelenik Andor József. A lap tartalmában hamarosan megnyilvánult Izsóf hatása: a szigorúan szépirodalmi jellege feloldódik és témaköre változatosabbá lesz, kibővül, megjelenik a szines riport, a kül- és belpolitikai élemzés, természettudomány és – sport. Főként pedig kibővül, változatosabbá, időszerűbbé válik képanyaga.

Az új felelős szerkesztő egész szervező tehetségét beleveti a küzdelembe, hogy biztosítsa a lap anyagi függetlenségét. Megalapítja az Élet nyomdáját, ahol a lapon kívül előállítják a Zászlónkat, a Kis Pajtást, a Nagyasszonyunkat és a Diáknaptárt, „a magyar tanulóifjúság könnyen kezelhető enciklopédiáját”. A következő év végén, 1911-ben megindítja az Élet könyvsorozatát, Prohászka, P. Ábrahám Ernő, Erdős Renée, Pethő Sándor, Sárándy István, Harsányi Lajos, Gerenday Gusztáv és Szalay Mátyás egy – egy könyvével.

Valóban tüneményes siker, hacsak a puszta adatokat tekintjük. A felelős, majd főszerkesztő Izsóf Alajos cikkei azonban másról is tanúskodnak. Úgylátszik, sikerei nemcsak tisztelőket szereztek neki, de irigyeket is. Csakhamar megjelenik írásaiban a panasz, hogy kora magyar katolikus társadalma érzéketlen, süketen áll a szellemi és társadalmi élet, különösen pedig az irodalom jelenségei előtt, amelyek megoldásán pedig élete és jövője múlik.

Megbírálja még a kor legreprezentatívabb katolikus intézményeit is. Az 1911-es Katolikus Nagygyűlésről így ír: „Sem az irodalom, sem a művészet problémái az idei Katolikus Nagygyűlésen szóhoz nem jutottak.... Úgy látszik, az irodalom és a művészet regiszterére nem volt szükség. Hiszen a hiányát sem vette észre senki sem. És aki észrevette, az is azt gondolhatta, talán nem is való ilyen regiszter ebbe az orgonába....” A tripoliszi feszültségre utalva gúnyosan és borúsan jegyzi meg: „Most a hatalmak dulakodnak a hatalomért, most silent Musae..... Hát nem csodálom, hogy a Katolikus Nagygyűlés is végre kifelejtette erőtáblázatából őket. Hiszen, ha ki nem felejti is, akkor is, ekkora fegyverzajban mit tehetett volna értük? Ezt igazán nem tudom. De azért egész bizonyosan tudom, hogy ha nem szül gyáva nyulat Núbia párduca, akkor intelligenciát sem szülhet – csak is intelligencia. Az intelligenciának leggyönyörűbb, legszabadabb, legemberibb kivirágzása pedig az irodalomban és a művészetben jelentkezik....”

A lap 1911-es karácsonyi számában Árnyak a karácsonyfa alatt című cikkében még nyíltabban ad hangot a kérdéseknek, amelyek foglalkoztatják és kínozzák: „Egyetlen része sincs a magyar nemzetnek, amelyben a karácsony világosságával ellentétes rémek oly sikeres pusztítást vittek volna véghez, aminőt az intelligenciánál fájdalommal látunk... Örökölt vagyona elfogyott, újat nem szerzett, ideáljaihoz hűtlen lett, céljai elhomályosodtak, önerejében bizalmatlan lett, nagy erők irányító, összefogó hatalmát nem érzi. Nincs vigasztalanabb látvány a magyar társadalomban.... Az ilyen lelkevesztett osztálya a nemzetnek nem képes kidolgoznia a maga számára a nemzeti közvagyonból gazdasági egzisztenciájának azon minimális feltételeit sem, amelyek szellemi életének alapjául szolgálnának. Mindig így van az: a lelki nyomort testi nyomor követi.....”

Még nyíltabb és még szomorúbb vallomás Levél egy úrhoz című cikke: „Uram, ön azt írja, hogy nem hisz az irodalomban. Sőt egyenesen tagadja, hogy volna neki missziója. Tagadja, hogy fejlődnie kellene. Mivé? Hová? – kérdi ..... Boldog vagyok, ha nem kell gondolkodnom. Nekem a lapok csak arra valók, amire a pipám. Ha jól laktam, a számba veszem. Azt akarom, hogy kellemes legyen, szórakoztasson, elaltasson.... de nehogy azt higgyék, hogy valami Istentől elrugaszkodott szabadgondolkodóval van dolguk. Kijelentem, hogy katolikus vagyok, az apám is az volt. Pap is van a familiánkban....”

„Most kezdem belátni – vonja le a maga keserves tanulságát Izsóf – a meg nem nevezett magyar úr levelében foglaltakból -, hogy ön uram legdiadalmasabb típusa a most élő magyar társadalomnak. Az irodalmat is íme odakötözi szeszélyeinek diadalszekeréhez, mint a régi triumfinátorok a napkeleti hercegeket.... Így ön is egyszer s mindenkorra elveszi az írók kedvét a meglátásoktól, és nem fogják új eszmékkel istentelenül feldúlni jámbor szunyókálását.” (Élet, 1912. január 14.)

A cikkben szereplő és a konzervatív katolikus tábort jelképező úr magatartása egyáltalán nem volt jámbor szunyókálás. Nem tűrte a kacérkodást a Nyugat íróival. Nagyon nyíltan szól erről az a szélsőségessen konzervatív emlékbeszéd, amelyet Divat Kornél mondott Andor Józsefről. Így mond itéletet az élet első, 1909. évi XIV. évfolyamában jelentkező törekvésekről és azokon belül Izsóf Alajos szerkesztői célkitűzéseiről: „A nyugatos íróktól fölkavart harci zaj akkor érte el tetőpontját, anélkül, hogy nemzeti hagyományokat hangoztató irodalmi köreinket kizökkentette volna a rendes kerékvágásból. Ám újveretű katolikus irodalmáraink meg akarták mutatni, hogy haladnak a korral. Az Élet első munkatársai sorában olyanok is voltak, akik ma önkéntelen számkivetésből öltögetik nyelvüket coriolanusi pózban régi hazájukra, vagy akik az új keresztény hetilapban harmatos novellákat és regényeket helyeztek el, a túlsó parton pedig szinte henteregtek a sárban, amelyet torzító szemüvegükön keresztül árnynak néztek. Úgy szemre az Élet Andor József első szerkesztősége alatt is kellő irodalmi színvonalon állott..... A fejcsóválások azonban itt Coelestin, ott Fridolin szerepben megjelenő munkatársak miatt mind sűrűbbek lettek. Andor Józsefet is sok szemrehányás érte, holott nem volt szerkesztő, akinek kezét valaha erősebben megkötözték volna, mint az övét az Élet e mondvacsinált fénykorában... Ötletes színpadi rendezőknek, ultra – liberális sajtósakáloknak, a modernekkel kacérkodó fiatal abbéknak egyenként és összesen több befolyásuk volt a heti lapra, mint neki. Decens hangját azonban mégis csak neki köszönhettük, de a bizalmatlanságot katolikus körökben ezzel sem tudta megtörni. S akik szinte kötélel szerkesztői székbe hurcolták, a felsőbb régiókból hallatszó mennydörgésre szó nélkül elejtették. Utóda egy fiatal, nagy tehetségű pap, ma már nem közénk tartozó, nagyhangú beköszöntőjében egyetlen szóval sem emlékezett meg a távozó szerkesztőről, de csakhamar belátta, hogy keze nem elég erős az Élet bárkájának irányításához s ismét másnak adta át a kormányt.” (Magyar Kultúra, 1921. augusztus)

Izsóf Alajos a lap 1914. július 5-i számával vált meg az Élet szerkesztőségétől, ugyanazzal a számmal, amelynek vezércikke Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáról és a küszöbönálló háborúról szólt. Miután Pethő Sándor is megvált a felelős szerkesztő posztjától, a lap vezetése ismét Andor József kezébe került. „Külön kell szólnom – írja a változást bejelentő cikkben – Izsóf Alajosról, az Élet hosszú időn át volt főszerkesztőjéről. Ideális lelkesedése és reális munkája tiszta példakép marad számunkra a jövőben is. Távozása nem elválás a lapunktól...”

Megváltak azonban a laptól mindazok az írók, akik a Nyugatban dolgoztak . a „bizalmatlanság” és a „fejcsóválások” megtették a maguk hatását. A polarizáció befejeződött, a szembenálló táborok között felhúzták a csapóhidakat.

A tiltott könyvek jegyzéke

Nem véletlen, hogy római egyetemi tanulmányait nem fejezte be doktorátussal. A hit kérdéseivel, mint már említettem, nem foglalkozott tudományos szinten. Vallásossága nem a teológusoké és – túlzás nélkül mondhatjuk – nem is a papé volt, inkább a magyar paraszté. Írásai akkor izzanak fel, ha a magyar nép vallásosságáról beszél. Például riportkönyvének a Szentföldről szóló fejezetében a vérrel való verejtékezés barlangjáról szóló részben.

Világkörüli útja során az Olajfák hegyére érkezve, a vérrel való verejtékezés barlangjában ő is ráhökkent a barna tölgyfa keresztre, amelyet Mérő József bajai lakos, 68 éves zarándok hozott oda 1868-ban „Az Isten Dütsőségire, Jézus szeretetéért”. „Mérő József keresztje, a magyar néplélek keresztje – írja róla. – Mérő József szeretete Krisztus iránt a magyar néplélek szeretete Krisztus iránt... Ez a néplélek szereti a szenvedő Krisztust, érzi keresztjének súlyát, benne megnyugvását és vigasztalását találja és mindezekért ragaszkodik hozzá, keresi Őt, s nélküle nem tudja elgondolni, hogy mirevaló az élet.”

Hittkérdéssel foglakozó tanulmánya egy van: A gyakori szentáldozás és az életpszichológia. Előadás volt, amelyet az 1910. május 6-án tartott a budapesti eucharisztikus papi értekezleten olvasott fel és kéziratként kinyomtatott „az 1910. július 2-i IX. országos kongregációi kongreszuson való további eszmecsere céljaira.” A tanulmány bonyolult és körmönfont bevezetése után akkor válik érdekessé amikor a gyakori szentáldozás kérdéseinek gyakorlati, mindennapi vonatkozásaira tér rá. Az eucharisztiáról szóló dogmákat itt nem érinti, az egyház tanításait, a gyakori szentáldozás és X. Pius pápa idevágó rendelkezéseit természetesként fogadja el, az ő problémája: hogyan lehet és kell a mai embert közelebb hozni Jézushoz.

S e „hogyan” keresése során könyörtelenül megbírálja korának nem csupán gyakori áldozóit, de egész vallásosságát is. Kortásai szemére veti, hogy túlhangsúlyozták és a szentség előfeltételeivé, fokmérőjévé teszi a világmegvetést, hogy az újkori vallási eszményképből kifelejtik a fejlődést szerető és szolgáló temperamentumos lelkiséget, kifogásolja, hogy a kor vallásosságában az intelektualizmus túlteng a szívbeli bensőség rovására, leghevesebben azonban a kegyelmi élet egyoldalú individuális felfogás ellen kel ki, mint amely antiszociális magatartások takarója lehet. „Igenis, pattanjanak föl – követeli – szentségházaink szent lakatjai és engedjük kilépni belőlük a kultúrát és a szociális fejlődést szerető embert nem anatemizáló, hanem szívére ölelő Krisztust. Lesz itt megértés mindjárt annyi, hogy a szívek örömükben repesni fognak.”

A fentebb emlegetett „fejcsóválók” szíve egyáltalán nem repesett az előadás és a belőle készült kiadvány felett. A tiltott könyvek jegyzékére, az Indexre tétették. (A dekrétum 1912. május 6-án jelent meg.) Az ítélet magába véve talán nem is hatott volna súlyosan Izsófra, sokkal nagyobb kárt okozott neki is, a magyar katolicizmusnak is az esztergomi prímási hivatal pap-tisztviselője, aki tudomására hozta a rendelkezést. Kegyetlenül lehordta, olyan hangon beszélt vele, mint nagyságos úr a kocsislegényével, megalázta önérzetét, büszkeségét. Az emberi méltóságon ejtett seb – hiába vigasztalta, próbálta nyugtatni őt Prohászka, akinek három munkája is Indexre került – nem gyógyult be. Egyre inkább szembefordult a hivatalos, amint ő nevezte „bíborcsizmás egyházzal”. Prohászka vigasztaló és nyugtató leveleit haláláig őrizte.

Mélységben és újrakezdés

A háború kitörése egyértelműen és nyíltan a nemzet és a maga törekvéseinek legsúlyosabb csapásaként és halálos veszedelemként fogadta Izsóf Alajost. A Zászlónk 1914-es szeptemberi számában így ír a háborúról: „Megérkezett. Eddig csak képekról ismertük, most íme itt van. Mint gyilkos fergeteg száguld át határainkon. Már az előszele sarkaiból csavarja ki házunk ajtaját, fölkotorja tűzhelyünket és arcunkba csapja hamuját. Mire szétnézünk, már nincs is apánk, testvérünk, oltalmunk, kenyérkeresőnk. Jaj a földnek, amelyet rettentő ereje megérint. Fekete lovai letipornak mindent: harmatos virágot, gyermekálmot, szerelmet, kultúrát, eszméket, fájdalmakat, szentséget...”

A háborús izgatás a közhangulat nyomása alatt lépésről lépésre beszüremlett a lapba is, de a szerkesztő háborúellenes cikkeit a magyar katolikus békemunka legszebb irodalmi hagyománai között lehet számontartani. S a pusztulás, amit maga körül látott, cssak elmélyítette kiábrándulását. „Tizenkilencszáz esztendeje élnek az úgynevezett kultúrnemzetek Krisztus evangéliumának verőfényében, sőt éppen azért lettek kultúr-, azaz lelkileg fejlett nemzetek, mert a krisztusi verőfényben nőttek és éltek, és mégis, nemzetközi összeütközéseikben mindig a régi elhagyott pogányság alapelvei szerint küzdöttek és békekötéseiknél ezen pogány cinozurák szerint tárgyaltak és egyezkedtek: ’Üsd, nem apád’, ’Aki bírja, marja’, ’Szemet szemért, fogat fogért’ – íme a keresztény államok tisztelt diplomáciájának sarkigazságai.

Hol itt a kereszténység? Hol itt az emberiség? Hol itt a testvériség? Hol itt a tudat, hogy mindnyájan az Atyának vagyunk a gyermekei?” (Zászlónk, 1916 február, Privát jegyzetek a békéről).

Ezért fogadta úgy az Oroszországban bekövetkezett változásokat is, mint a Gondviselés belenyúlását az emberi történelembe: „Oroszországban mintha a történelem egy terepet tartott volna fenn magának gyökeres kísérletek számára. Itt nagy eszközökkel dolgozik a Gondviselés! Új világ, új korszak, új történelem hajnalhasadásán állunk” (Zászlónk, 1916 április, Orosz változások)

Ennyi előzmény rejlik a lexikonok egy – egy szürke mondata, jelen esetben a Magyar Életrajzi Lexikoné mögött, amely kurtán közli a tényt Izsóf Alajosról: „1919-ben kilépett a római egyház kötelékéből”. Nem mentegetése kedvéért említem, csak a tények rögzítése céljából, hogy ő újra és újra hangoztatta, akkor is, később is, hogy nem Jézussal, nem is a „ragyogó, szent és fehér egyházzal fordult szembe, hanem a bíborcsizmással”.

Koldusszegényen hagyta ott munkája és sikerei színterét. Megnősült. Felesége Kántor Gizella a legsúlyosabb szegénységbe követte őt s vállalta két leánygyermeküket. A szegénység elől Izsóf Alajos Amerikába próbált menekülést keresni. 1922-ben kivándorolt Floridába. Szerencséjére nem vitte magával családját, mert ott még mélyebb nyomorúságban kötött ki. Csatornát ásott néger munkásokkal. A fizikailag gyenge – tüdőfertőzésen átesett férfi valóban a pusztulás szélére jutott. Huszár Károly állt a veszélybe került ember és családja mellé, hazasegítette Izsóf Alajost – 1924 szeptemberében tért vissza – és álláshoz jutatta. Először Budafokon, majd Újpesten lett polgári iskolai tanár.

Rövidesen – 1925-ben Az Új Európa címmel könyve jelenik meg. Tájékoztatás és számvetés az új történelmi helyzetben. Emberséges és józan figyelmeztetésekkel: „Nagyhatalomból kicsike parasztország lettünk – ez igaz. De talán megmaradtunk embereknek?!... Hegyet, erdőt, mezőt, vért, könnyet vesztettünk: de talán megmaradt hitünk – saját lelkünk felsőbbrendű hivatásában... Ezzel a felsőbbrendű hittel még lehetünk emberséges parasztok. És legyünk is százszor inkább becsületes parasztok – ezzel, mint becstelenül élő, embertelen nagyurak – enélkül.”

Tanári elfoglaltsága mellett minden megmaradt energiáját a szegény fiatalság egészségvédelmének és a tuberkulózus elleni harcnak szenteli. Budafokon a munkásgyermekek dunai sportélletét próbálja megszervezni. Újból csak hatóságokkal viaskodik: „A budafoki munkáslakások égbekiáltó egeszségpusztításaival szemben a legeredményesebb és leolcsóbb ellenszer gyanánt a dunaparti légfürdő, napfürdő és vízfürdő kínálkozik. A budafoki 3200 gyermek természettől beléoltott ösztönével sietne is a Dunapartra, mihely Isten a tavaszi napsugár útján üzen nekik, hogy már jöhetnek... Ámde az Isten ezen üzenetével egyidőben a budafoki Dunaparton végtül – végig minden esztendőben megjelentek a szigorú vasbetűs tilalomfák. »A szabad Dunában fürdeni rendőrileg tilos«. Most is ott vannak... E vasbetűs szigorúság eredménye az lett, hogy a budafoki Dunapart – a bacilus tuberculosis ellen megindítandó harcok eme predesztinált, kacagó diadalmi helye: szemétlerakodó...” (Vihar egy pohár vízben, avagy Hogy áll a budafoki ifjúság nyaraltatási ügye? Röpirat 1927-ből).

Újpesten megindítja a „városban vakációzó tanulóifjúság”, magyarán: a szegény munkásfiatalok „csónakázó szervezetét Búvár elnevezés alatt”. Nem szűnik meg agitálni a „munkaiskola” szellemében működő irányított nyári táborozások s a magyar ifjúság széles rétegeinek tömegsportja érdekében. Az Országos Polgári Iskola Tanáregyesületi közlönyben örömmel számol be róla, hogy a város négy vezető pártja, köztük a nemzeti egységpárt és a szocialisták, háromezer pengőt irányozott elő az újpesti fiatalok vízisportokkal egybekötött nyári táborozására. (1935. február 15.)

Epilógus

Izsóf Alajost a nyolcvanadik életévén is túl levő Ádám László, az egykori Újpesti Clarisseum volt igazgatója békítette ki az egyházzal.

A német megszállás napján, 1944. március 19-én Izsóf Alajos csládjával együtt Vághosszúfaluba menekült s 1945 augusztusában tért vissza. A sok izgalom miatt agyvérzést kapott, a lábai megbénultak tőle. A szerzetes szorongva, aggódva jelent meg betegágyánál, hogy felajánlja szolgálatait.

Aprószentek napján hunyta le örökre a szemét. Szilveszter délután temették.